„Marokkó valósággal exportálja a terroristákat Európába.”
Ez a szerdai kijelentés nem valamelyik migrációellenes politikustól, hanem egy iráni szociológustól, Farhad Hoszrohavartól származik. Szavai talán túlzóak, hiszen az utóbbi időben elkövetett merényletek között többféle náció tagjai is felbukkantak. Tény azonban, hogy a 13 évvel ezelőtt, 2004. március 11-én végrehajtott madridi pályaudvari merényletekben valóban többségben voltak a marokkóiak, 2015. november 13-án, a többek között a párizsi Bataclan lokál elleni támadásban, 2016. március 22-én a brüsszeli reptéren és a metrón, illetve most egy hete Barcelonában és Cambrilsban szintén. Sőt a finnországi késelő – aki tagadja, hogy terrorista lenne – is az észak-afrikai államból származik. Joggal merül fel tehát a kérdés, miért ilyen sok a marokkói származású az elmúlt szűk két év meghatározó európai merényleteiben?
###HIRDETES###
Két évvel ezelőtt hivatalos spanyolországi felmérés megállapította, hogy az Ibériai-félsziget nagyobbik országában jelenleg is több mint 150 országból érkezett polgár telepedett le vagy dolgozik. Ám a köztük a valamivel több mint 800 ezres marokkói kolónia csak a második a több mint 900 ezres román migránstömeg mögött. A marokkói II. Hasszán Alapítvány hivatalos listája már 2014-ben azt közölte, hogy a most 35,3 millió lakosú Marokkót mintegy négymillió lakos hagyta el, és telepedett le külföldön – és utalja haza keresménye egy részét. 85 százalékuk az Európai Unió országaiban – főleg a francia, a spanyol és az olasz államban találta meg számítását, kisebbik részük a Perzsa-öböl országaiban (9 százalék), illetve az amerikai földrészen (6 százalék). Az alapítvány megállapította, hogy a 2007-ben a spanyol ingatlanbuborék kipukkanásával kezdődött, és 2012-ben tovább súlyosbodó válság ellenére csak pár ezer marokkói tért vissza hazájába. Nyolc éve az El País közölt egy francia felmérést, amelynek egyik következtetése szerint Spanyolországban kevésbé illeszkedtek be a marokkói bevándorlók, mint a többi európai országban, de máshol sokkal jobban elutasítják őket, mint az Ibériai-félszigeten.
A marokkói migránshullám egyik fő indítóoka, hogy két évvel a marokkói függetlenség kikiáltása (1956) után fellázadtak V. Mohamed király (a későbbi II. Hasszán király apja) ellen a felkelésekről egyébként is híres Rif tartományban a volt észak-marokkói spanyol protektorátus mintegy 150 kilométeres északi sávjának lakosai. Ezért amikor II. Hasszán (1961–1999) lépett a trónra apja halála után, többé nem látogatott a lázadó országrészbe, és pénzügyileg is látványosan elhanyagolta a területet. De a berber lakosok feltalálták magukat, és marihuánát meg hasist kezdtek termeszteni, sőt bekapcsolódtak az Európába tartó árucsempészetbe is. A szegénység viszont egyáltalán nem szűnt meg, ezért amikor az északi spanyol szomszéd 1986-ban Portugáliával együtt belépett az akkor még Európai Gazdasági Közösségbe (EGK), megindult a roham a Gibraltári-szoros túlpartjára. Főleg akkor, amikor a néppárti spanyol kormányfő, José María Aznar (1996–2004) meghirdette neoliberális programját, és olcsó munkaerőre volt szüksége az építőiparban, gazdasági modelljének egyik pillérjéhez.
A spanyol Elcano külügyi intézet kilenc nappal ezelőtt közölt tanulmányában, az első katalóniai támadás előtt már pontosan elemezte a marokkói dzsihadisták radikalizálódásának okait, és megtalálta a folyamat kiindulópontját is: elkezdődött a szíriai polgárháború, és létrejött a dzsihadista központ a nyugat-afrikai Maliban. Ugyanakkor Marokkó helyi szinten meglehetősen hatékonyan harcol (katonai, titkosszolgálati módszerekkel, imámképzéssel) a szélsőséges eszmék terjedése ellen. Az országban utoljára 2003-ban, Casablancában volt utoljára komolyabb terrortámadás (az 33 ártatlan életét követelte a 12 terrorista mellett). Aki mégis radikális nézeteket dédelgetett, az vagy börtönbe került, vagy csatlakozott az Iszlám Állam szervezetéhez – a két évvel ezelőtti nem hivatalos becslések 1500 ilyen marokkóit említettek. A mostani merénylők sem Marokkóban radikalizálódtak, hanem már Európában.
