Féltékeny testvéreink és pazar puszták – kánkodás magyarként Kazahsztánban

A kazah öntudat része a magyarokkal való rokonság, a látnivalókat pedig turistahadak nélkül csodálhatjuk.

Autózni órákig a pusztában, anélkül, hogy bárkivel találkoznánk – visszatérő és felszabadító kazahsztáni élményünk volt. Aztán mikor a dűnék kidugták csúcsaikat a szigorú hegyek között, nem először volt az az érzésünk a túránk során, hogy képtelenek vagyunk befogadni az elénk táruló, szíven ütő szépségű látványt. Ugyanígy lenyűgözve álltunk két nappal korábban a rozsdavörös Csarin-kanyon tornyos várkastélyokra emlékeztető sziklái, és az összes csillagot felizzító éjjeli égboltja alatt. Vagy előtte, a rikító türkiz Nagy Alma-ata-tó partján. Ilyen helyeken Európában sorok kígyóznának, mi viszont alig láttunk embert. 

Állatot annál inkább. Az ország címerállata, a sas, a sztyeppén át autókkal hajtott, a kazah konyha alapját is jelentő lovak és a száraz talajba vájt járatokból előugró ürgék számtalanszor kerültek a szemünk elé, de látni agámát, sivatagi rókát és tevéket is szabadon kószálni.

A városokban – az új és a régi fővárosban, Asztanában és Almatiban – természetesen nem csak elvétve találkoztunk emberekkel. A kazahok legtöbbször messzire szakadt testvérükként fogadtak bennünket, különösen azok, akik magukat kipcsaknak vallják. Ebből a népcsoportból származnak a Magyarországon letelepedett kunok, innen a rokonság – mondták, és hallottunk egy madjar nevű kazah törzsről is. Ám ezektől függetlenül is általános nézet, hogy – mivel mi is egykor jurtában élő, keleti pusztákról származó, lovas nemzet vagyunk – népeink egy vérből valók. A legmeglepőbb az, hogy ezekről nem történészek vagy kultúrantropológusok, hanem hétköznapi emberek beszéltek nekünk bárokban vagy épp egy nyilvános vécénél, sorban állás közben. Vagyis nyilván tanítják az iskolában. Már-már megmagyarázhatatlan kedvességgel és segítőkészséggel szembesültünk kazahok, ujgurok, üzbégek és kirgizek részéről egyaránt. Szinte királynak, pontosabban kánnak éreztük magunkat. 

A felemelő barátságosság közepette mindössze kétféleképpen keveredhetünk konfliktusba Kazahsztánban. Az egyik végzetes ballépés, ha szóba hozzuk a Borat című vígjátékot, ami roppantul bántja a kazahok büszkeségét – ilyen ostobaság azonban eszünkbe sem jutott. A másik, ha csinos fiatal kazah nő társaságában mutatkozunk – ez viszont Asztanában elkerülhetetlen volt, találkoztunk ugyanis Dinával, akit még Budapestről ismertünk – a Corvinuson tanult ösztöndíjjal. Előre szólt, a kazah férfiak – akik körében állítólag elterjedt és elfogadott akár több szeretőt is tartani – nagyon féltékenyek fiatal honfitársnőikre, a barátságos hangnem könnyen csap át alpári megjegyzésekbe, agresszív erőfitogtatásba, ha például azt látják, hogy egy bárban egy európai helyi lánnyal beszélget. Egy asztanai kirgiz szakács, Adilet elmondása szerint több kazah kolléganője hagyta el az országot európai férfiért, és ez a nem ritka jelenség sokakban haragot szül.

Adiletet mi önjelölt taxisként ismertük meg. Kazahsztánban – Oroszország egyes részeihez hasonlóan – minden autó potenciális taxi, csak le kell őket inteni, és megegyezni az árról. Egyszerű, gyors, és még annál is szórakoztatóbb módja ez a közlekedésnek, kár, hogy itthon nem szokás. Két percnél tovább sosem kellett az út szélén kinyújtott karral állnunk, mindig akadt jelentkező. Külföldieknek természetesen sokszoros árat mondanak, érdemes nagyot alkudni. Ha ügyesek vagyunk, egy 20 perces utazás a drágábbnak mondható Asztanában is kijöhet 1000 tenge körül, ami nagyjából 800 forint. Ez 120-130 forintos benzinár mellett nem is akkora csoda. Vidékre is érdemes ilyen módon utazni, így jártunk meg Burabajt, amit a „kazah Svájcnak” neveznek. (Habár az Alpoknál sokkal egzotikusabb. Inkább illene rá a „kazah Phuket”.)

A sivatagi és kanyontúrákhoz már inkább autót béreltünk, a közösségi taxizásba viszont annyira belejöttünk, hogy olykor mi is felcsaptunk sofőrnek. Így fuvaroztunk például egy kiránduló iskolás fiút és egy helyi leszbikus párt is. Utóbbiak is külföldi életet terveznek.

Asztanában – számtalan férfi gyilkos pillantásától kísérve – Dina kalauzolt minket az üveg felhőkarcolók között, ahogy a régió legjobb ételeit, főként plovot kínáló Rumi étteremlánc egységeiben és az éjszakai klubokban is, ahol még kéjgázzal töltött lufit is kínálnak. Az 1997-ben fővárossá tett és lényegében azóta felhúzott, fiatal, alig egymilliós metropoliszt egy európai számára az teszi igazán idegenné, hogy nincs ott semmi, ami régi. Meg persze az is szokatlan a nyugati szemnek, hogy a város reptere és egyik egyeteme is a hatalmon lévő elnök, Nurszultan Nazarbajev nevét viseli. „De hiszen ő a köztársaság első elnöke” – mondta Dina. Ezzel szemben aligha ellenérv, hogy ő volt a Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság utolsó vezetője is. A többség rajongással beszél róla, és még a kritikusabb megszólalók is bravúrnak tartják, hogy államuk egyszerre Kína, Oroszország és az Egyesült Államok barátja. Büszkék az új fővárosra, és az abban egész nyáron zajló világkiállításra is. 

Kazahsztánban az idegen dolgok is inkább izgalmasak, mintsem zavaróak. A már fapados légitársasággal is elérhető ország kitűnő úti cél mindenkinek, aki tud oroszul – egyéb idegennyelvet ugyanis ott szinte senki sem beszél –, és aki szeretne a szomszédságunktól kissé keletebbre, egy gyönyörű országban némi magyarimádatban fürdeni.