– Putyovka van? – kérdezte a sivatagos, dél-kelet kazahsztáni Altin Emel Nemzeti Park sheriff-csillaghoz hasonló jelvényt viselő őre. A putyovka behajtási engedély. Nem volt, és nem is tudtam, hol kell szerezni. Két napja, egy másik természetvédelmi területre még helyszíni jegyvásárlás után gurulhattunk be. Messze is voltunk már minden nagyobb várostól, nem lett volna időnk megjárni Almati (Alma-ata) egyik illetékes hivatalát, hogy beszerezzük a putyovkát.
– Ha tegnap csakugyan jártak már ebben a nemzeti parkban, ahogy mondja, akkor kell, hogy legyen. Anélkül nem lehet bemenni, ugye – húzódott egyre szélesebb mosolyra a terepszínűbe öltözött, idős kazah szája.
Előző nap valóban voltunk a terület keleti oldalán, hogy megnézzük a tarkabarka – vörös, sárga, barna és fehér – Aktau-sziklákat. Hihetetlen volt a színes hegyek előtt állni a sivatagi csendben. Engedélyünk viszont akkor sem volt, ám az ottani bejáratnál posztoló strázsa lelkesen nyitotta nekünk a sorompót, miután a lerobbant Zsiguliját – nem teljesen önzetlenül – elvontattuk bérelt autónkkal az alig egy kilométerre, a csodaszép kopárság közepén fekvő házához.
– Na, az a putyovka hol van? – kérdezte újra, még mindig barátságos higgadtsággal az őr, aki szintén egy kietlen pusztába felhúzott épület mellett vigyázott magányosan a rá bízott sorompóra.
– Elfelejtettem – válaszoltam. Erre az öreg hatalmasat nevetett számos arany fogával.
– Honnan jöttek? Á, szóval hunok. Na ide hallgasson! – hajolt közelebb bizalmasan, és a zsebéből előhúzott egy kitöltött szelvényt. Nem aznapra szólt, nem a mi kocsinkra, de az őr biztosított bennünket, hogy jó lesz ez is, ha valaki neadjisten kérné. De ki kérné? Alig 2000 forintnyi tengét csúsztattunk a kerti kisasztalra, és már hajthattunk is szabadon, hosszú porcsóvát húzva magunk után a kiszáradt sztyeppét átszelő földúton, egészen úti célunkig, az éneklő homokdűnékig. Ez a folyóparton sárgálló sivatagi látványosság arról híres, hogy ha a homokja széltől vagy valaki lépteitől megmozdul, furcsa, búgó hangot ad.