Az első Orbán-kormány támogatta Milosevic megbuktatásában, a magyar ellenzék most tőle várna tanácsot a jelenlegi orbáni hatalom ellen. A sokak által csak „hivatásos forradalmárként” ismert Srdja Popovic szerb politikai aktivistával beszélgettünk. Popovic még úgy is szeret Budapestre jönni, hogy liberális, anarchista felforgatónak bélyegzik őt annak a pártnak a tagjai, amely korábban a támogatója volt.
Ismeretes, a minap Rogán Antal kabinetminiszter úgy fogalmazott egy tévéinterjúban, hogy „Soros támogatásával zajlik egy felkészülés a polgári engedetlenségre, ami könnyen erőszakos zavargásokba csaphat át, mint Szerbiában és Macedóniában. Azok a külföldiek, akik Magyarországra érkeznek előadásokat tartani polgári engedetlenségről, Szerbiában és Macedóniában utcai zavargásokba torkolló akciókban vettek részt.” A fideszes politikus aligha célozhatott másra, mint Popovicra, aki a Gulyás Márton neve fémjelezte Közös Ország Mozgalom Alkotmány utcai rendezvénytermébe jött előadást tartani, bemutatva az egybegyűlteknek Útmutató a forradalomhoz című művét.
– Vannak politikusok, akik Disneylandben élnek, és azzal vádolnak, hogy zavargásokat készítek elő. Legszívesebben elküldeném nekik a könyvemet, hogy olvassák el, mert pont arról írok benne, hogy az erőszakkal szemben az erőszakmentesség az, ami hatékony, és az is a tanácsaim között szerepel, hogy ne hallgass külföldiekre – mondja kérdésünkre az Otpor egykori vezetője, aki úgy fogalmazott, hogy komoly támogatást kaptak a kilencvenes években az akkori magyar kormánytól Slobodan Milosevic 2000. október 5-i legyőzéséhez. Amikor azonban közbevetjük Popovicnak, hogy az általa említett „akkori kormány” mögött ugyanaz a Fidesz állt, mint a mostani mögött, amely nincs elájulva az érkezésétől, interjúalanyunk megvonja a vállát: hát akkor ezt a kérdést nem neki kell megválaszolnia, ő amúgy nem változott.
Ellentétben Szerbiával, ami szerinte összehasonlíthatatlanul más hely lett Milosevic megdöntése óta. Ahhoz képest például, hogy Popovic szavai szerint Milosevic egy olyan nemzetközileg elszigetelt lepratelep létrehozásán fáradozott, amely ellen az egész világ összeesküdött, ma már azért frusztrált a szerbek nagy része, mert Horvátországgal ellentétben nem tagjai még az Európai Uniónak.
– Remélem, inkább előbb leszünk tagok, mint utóbb – mondja, bár megjegyzi, hogy a szerb társadalomban azért vannak komoly kételyek Brüsszellel kapcsolatban, ami Popovic szerint köszönhető a hagyományosan jó orosz–szerb kapcsolatoknak, a balkáni gyökereknek és annak is, hogy más lett az EU. Ahogy persze Szerbia is alaposan megváltozott, de a kérdés az, hogy milyen irányban. Ezért feltesszük a kérdést, amit minden év október 5-én feltesz szinte minden szerb újság: történt-e előrelépés, nem tér-e vissza az ország oda, ahol Milosevic idején volt?
– Elképesztő, hogy milyen gyorsan felejtenek az emberek. Nem rúgnak ki egyetemi tanárokat, csak mert nem értenek egyet a kormánnyal, nem verik a rendőrök a tüntetőket – mondja Popovic, aki személyes példát is hoz, de ez már inkább a gazdasági előrelépés jele. – Fontos az is, hogy már nem kell Budapestre mennem feltétlenül, ha Nick Cave-et akarom látni, és még fontosabb, hogy a koncertről hazafelé jövet nem kell szalámit és sajtot hazacsempésznem, mert már Belgrádban is lehet kapni – kanyarodik el ismét a kilencvenes évek magyarországi útjai felé. És ami szerinte mindennél fontosabb, mindenkinek fontos lett a szomszéd országokkal való békés együttélés, aminek köszönhetően Szerbiában ma már nem lehet komoly politikai tőkét kovácsolni a nemzeti sovinizmusból.
– Ha ma valaki felvesz egy pólót Belgrádban, amin Ratko Mladic (a srebrenicai népirtás egyik fő felelőseként Hágában elítélt háborús bűnös – a szerk.) képmása szerepel, azt az embert bohócnak nézik. De ne számíts sok jóra, ha Zágrábban valami rosszat mondasz Ante Gotovináról (a délszláv háború utolsó nagy hadműveletének, a Viharnak az irányítója, vezetésével a horvát haderő kiüldözte a szerbeket Krajinából, Hágában őt is elítélték, de később felmentették – a szerk.), aki szerintem az előbb említett szerb úr horvát hasonmása. Ez az ára annak, hogy a múltbeli rossz fiúk és eszméik ma már távol vannak a politikai mainstreamtől, máshol meg persze ott maradtak a közelében – foglalja össze Popovic, aki szerint Hágában nem született igazán igazságos ítélet.
De vissza a jelenbe! Az aktivista szerint ugyan az egyéni szabadságjogok jóval szélesebb körben érvényesülnek, de lehetne jobb is a helyzet. Jelenleg elégedetlen a korrupcióval, a pártokráciával és a társadalmi apátiával. Az utóbbi kapcsán jutunk el oda, hogy miért nem érdemes összehasonlítani a kétharmados Orbán-kormányokat a Milosevic-rezsimmel.
– A rosszul működő demokráciákban az apátia ellen kell küzdeni, a diktatúrában a félelemmel. Nagyjából ez a különbség a bezárt, elszigetelt Kis-Jugoszlávia és a jelenlegi, szabad választásokat rendező, uniós Magyarország között – mondja. Popovic egyébként úgy fogalmazott: számít rá, hogy könyve nyomán megkeresik majd budapesti aktivisták, és a tanácsát kérik ki erőszakmentes mozgalmak szervezésében. Ami megint csak azt mutatja, hogy mennyire megváltozott a világ.
Közel húsz éve még ő kapott segítséget Budapestről, és még valahonnan máshonnan is. Nemcsak a Fidesz és Magyarország támogatása kellett ugyanis Popovicéknak, Szerbián belül is keresték a szövetségeseket, mivel az nem volt elég, hogy egy szűk városi csoport, amelynek fontosak voltak például a szabadságjogok, hangosan kiabáljon Belgrád utcáin.
– Ezt a városi értelmiségiekből álló ellenzéket Milosevic arra használta fel, hogy mutogassa a BBC-nek: tessék, hát demokrácia van, íme az ellenzék, nézzék, hogy ordítanak! – mondja Popovic az 1992-es kezdetekről. Úgyhogy hamar rájöttek, hogy a tömegeket máshol kell keresniük: vidéken, a „falvakban, ahol még támogatták az emberek ezt a nacionalista hallucinációt”. Úgyhogy pár évvel később, amikor a kormánypárt elcsalta a helyi választásokat, már egy 32 városra kiterjedő demonstrációhullámot tudtak szervezni.
1998-ra, mire megalakult az Otpor, már felfogták, hogy a földrajzilag és társadalmilag is rétegzett tömeget kell maguk mögé állítaniuk. Ehhez nem csak a falvakban „toboroztak”: saját meglepetésükre melléjük álltak például a katonaköteles fiatalemberek, akik nem akartak huszonévesen meghalni, és melléjük álltak azok a szerbek is, akik horvát vagy bosnyák területekről menekültek az akkori úgynevezett Kis-Jugoszlávia területére.
– Mi nemcsak szabad médiát és szabad választásokat követeltünk, hanem békés együttélést a szomszédainkkal. És sikerült megértetnünk ezekkel az emberekkel, hogy sem Horvátország, sem Bosznia-Hercegovina nem fog elrepülni mellőlünk, ezért jobb, ha jó viszonyt ápolunk velük ahelyett, hogy gyűlölnénk őket. Már csak azért is fontos volt ez nekik, mert nagyon sokan közülük úgy menekültek Szerbiába, hogy ingatlanokat hagytak hátra, és örültek annak, hogy esetleg visszakaphatják hátrahagyott vagyonukat – mondja.
És ha már a menekültek szóba jöttek: jócskán megnőtt a migránsok száma azoknak a polgárháborúknak, forradalmaknak következtében, amelyek az úgynevezett arab tavasz nyomán törtek ki. Sok egyiptomi és szír aktivistát épp Popovicék készítettek fel az erőszakmentes harcra. – Onnan jön a legtöbb menekült, ahol erőszakba torkollottak a harcok. Ha ráadásul a harcok mellé még külföldi megszállás is társul, akkor kész a katasztrófa – figyelmeztet. Egy nemzetközi kutatás számaival igyekszik alátámasztani, hogy ha egy mozgalom erőszakmentes marad, jóval nagyobb az esély, hogy eléri a célját, egész pontosan 42 százaléknyi.
Ha azonban elszabadulnak az indulatok, akkor ez lecsökken négy százalékra. Popovic csak azt nem érti, hogy miért nem olvasták ezt a tanulmányt a nagyhatalmak.
