
A Szent István roncsának mélységében a jelentős fényelnyelődés miatt már nincsenek természetes színek, csak kékes-szürkés derengés. Ebben a vízmélységben még a nyári hónapok idején is, amikor a felszíni vízhőmérséklet +24 -26 Celsius fokos és kellemesen melegnek számít,
a roncsnál általában csak +11 fokos a víz.
Ezért a merüléseket csak szárazruhában és vastag, jó hővédelmet biztosító aláöltözőben lehet végrehajtani, elkerülendő a hipothermiát, a vészes kihűlést.
A Szent István roncsába való behatolás rendkívül összetett, és roppant veszélyes művelet.
Egyrészt a tájékozódást megnehezíti, hogy a hajó a felépítményével lefelé és a gerincével, a hajófenékkel felfelé állva süllyedt el, így a belső helyiségekben az egykori padlózat számít a mennyezetnek, és megfordítva.

A nyíltkörös légzőkészülékekből kiáramló buborékok a felettük lévő erősen korrodált fémlemezeknek ütközve lepergetik az apró rozsdaszemeket amik a vízben lebegve rövid idő alatt még a búvárlámpák erős fényében is nagyon lecsökkentik a láthatóságot.
A belső válaszfalak az elmúlt több mint egy évszázad alatt a sós víz, a medernek ütközés okozta sérülések, illetve a páncélozott törzs okozta hatalmas mechanikai nyomóerő miatt nagyon meggyengültek, ami miatt akár egy erősebb buborékoszlop ütközésétől is leszakadhatnak.

A mozgást megnehezíti, hogy a technikai búvárok a hátukon viselt dupla palackokon kívül még – általában – további három úgynevezett stage -palackot is magukkal visznek, ami nélkül ekkor mélységből nem lehetne biztonságosan a felszínre emelkedni.

Még a technikai búvárok is csak általában 20 perc hasznos fenékidőt tölthetnek el itt; a másfél órás merülési idő többi részét a felemelkedés közben különböző mélységekben eltöltött dekompressziós megállók teszik ki.




























