A hivatalos kormányálláspont szerint a kilépés nem visszavonható, a brit kormányfő a múlt heti pártkongresszuson is elszántnak mutatkozott a folyamat végigvitelében. May itt azt javasolta, hogy a 2019. márciusi brexit után kezdődjön egy legfeljebb kétéves átmeneti időszak, amely alatt a közös piachoz való hozzáférés még akadálymentes. Ennek ára az lenne, hogy Nagy-Britannia vállalja az uniós költségvetés rá eső hányada egy részének fizetését. Erre mintegy politikai licitként a hétvégén az ellenzéki Munkáspárt is bejelentette, hogy készek lennének éves fizetséggel megváltani az uniós közös piaci tagságot az ország számára 2019 márciusa után.
Theresa Mayékre nézve cseppet sem biztató, hogy a kilépést szorgalmazó, arra szavazó táborban is eljöhet az eddig és ne tovább, vagyis
az önálló Nagy-Britannia konzervatív hívei között is vannak olyanok, akik felső pénzügyi határt szabnának a kilépés költségeinek.
Tehát kilépés, de nem mindenáron. Ezt az elgondolást táplálja a liberális Nick Clegg, volt miniszterelnök-helyettes még David Cameron idejében, aki most megjelenő könyvében a folyamat visszafordíthatatlansága körül kialakult mítoszt igyekszik eloszlatni. Az Observernek adott interjújában rámutatott, hogy például Emmanuel Macron francia elnök is utalt rá, egy újjáépített, megreformált EU-ba van visszatérés a britek számára, ami mondjuk nem teljes jogú tagságot, de társult pozíciót, a lehető legszorosabb együttműködést jelenthet.
Eközben Nicola Sturgeon skót miniszterelnök sokkal pragmatikusabb kérdésben foglalt állást, felajánlotta, hogy ha a brit kormány extra költségeket hárítana az állami szférában dolgozó vendégmunkásokra a brexit után, abban az esetben Edinburgh ezt kifizetné. A skót kormány ilyen módon is meg szeretné tartani a hiányszakmákban, például az egészségügyi pályán dolgozó uniós munkavállalókat.
