Ha van olyan dolog, ami rányomta a bélyegét 2017 történéseire világszerte, akkor Donald Trump elnökségének első éve mindenképpen az. A politikában tapasztalatlan milliárdos fehér házi tevékenysége ugyanis példátlan mértékű bizonytalanságot hozott. Ennek nemcsak jellegzetes – a poszt betöltőivel szembeni hagyományos elvárásoktól teljességgel idegen – karaktere az oka, hanem az a rendkívül ellenséges belpolitikai környezet is, amiben tevékenykedni volt kénytelen. A győzelmét hozó 2016-os elnökválasztásba történt állítólagos orosz beavatkozás körüli jogi eljárásról és politikai felhajtásról van szó, amely sötét fellegként követi.
Egykori kampánytanácsadói és rövid ideig az adminisztrációban is magas tisztséget betöltő személyek akadtak már Robert Mueller különleges ügyész hálójába, és általános vélekedés szerint kisebbfajta csodának kellene történnie ahhoz, hogy Trump ne egyciklusos elnökként vonuljon be a történelembe – már ha sikerül neki egyáltalán kitölteni ezt a négy évet.
Nem csoda, hogy a szorongatott elnök javarészt azzal töltötte idejét, hogy kitörési pontokat keressen, legyen szó befolyásos hazai és külföldi támogatókról, vagy azoknak a szavazópolgároknak a jóllakatásáról, akiknek lelkesedése Trumpot a Fehér Házba juttatta.
Külpolitikai kísérletei kétségtelenül figyelemre méltók, kezdve azzal a váratlan légicsapással, amit az orosz támogatást élvező szír elnök egyik légibázisa ellen indított április elején egy állítólagos civilek elleni vegyifegyver-támadásra válaszul. A hagyományos washingtoni és atlantista elitnek az is elnyerhette a tetszését, ahogy nyár elején a NATO új székházában a közös teherviselés szükségességéről kioktatta a szövetséges állam- és kormányfőket. Nem sokkal később Varsóban elkötelezettségét hangoztatta a keleti tagállamoknak adott amerikai védelmi garanciák mellett. Mindkét példában fölsejlett az üzletemberi rutinra alapuló túlélési ösztön, amellyel a megváltozott erőviszonyokhoz idomul: a kampányban még mind Basár al-Aszad, mind Vlagyimir Putyin, mind a NATO tekintetében jószerivel ellentétes álláspontra helyezkedett.
Hasonló logika fedezhető fel Jeruzsálem Izrael fővárosaként történő elismerésében: a befolyásos zsidó lobbinak tett történelmi gesztusa aligha rontja esélyeit az előtte álló hazai kihívások kezelését illetően. Az Észak-Koreával szembeni kemény, már-már háborús retorika a védelmi-ipari érdekcsoportok szívét dobogtathatta meg. Szintén az ő bizalmukat fokozhatta, amikor több hónapnyi fehér házi személyzeti vita egy régivágású tábornok kabinetfőnöki kinevezésével került nyugvópontra.
Ami a belpolitikát illeti, nem sikerült a hőn áhított célokat elérni. Így az elődje nevével fémjelzett obamacare egészségügyi reformcsomagot sem tudta direkt módon érvényteleníteni, ahogy a muszlim beutazás eredetileg tervezett korlátozása is fennakadt a törvényesség őreinek rostáján, s a mexikói határra ígért fal sem a kampányban még oly frappánsan beígért módon valósul meg. S mivel ez is bizonyította, hogy a Republikánus Párttal – melynek színeiben győzött – nem sikerült igazi szövetségre lépnie, korlátozott sikerrel ugyan, de ízelítőt adott a szélkakas-üzemmódból is, amikor éppenséggel a demokratákkal is tudott taktikai megállapodást kötni.
Év végére aztán a túlélésért folytatott szüntelen manőverezés meghozta a várva várt első komoly eredményt is: közel negyven éve nem látott, a konzervatív bázis ízlésének megfelelő adóreformot sikerült elfogadtatni. Nem sokkal az után, hogy a hagyományos washingtoni elit orosz- és Kína-ellenes elképzeléseit Trump az új nemzeti biztonsági stratégiába iktatta.
###HIRDETES###
