És mit nyerne ezzel az Egyesült Államok vagy éppen Dél-Korea? Előbbi hatalmas áldozatok árán megszabadulna a világ egyik, számára legveszélyesebb renitens államától, míg utóbbi valószínűleg véghezvihetné a nagyjából hét évtizede várt újraegyesítést – már ha ebbe Kína nem szól bele valamiképpen. Csakhogy nem elég, hogy egy koldusszegény országrészt kellene integrálnia valahogy, a teljes félsziget újjáépítését is le kellene vezényelnie. Ez még a jelenlegi helyzettel összevetve sem tűnhet túl csábítónak Szöul számára, annál is inkább, mert a déli társadalom fiatalabb tagjai egyre kevésbé tűnnek hajlandónak lejjebb adni a jólétükből pusztán a szegényebb északi rokonok kedvéért.
Az északi rezsim számára a képlet jóval egyszerűbb. Míg jelen pillanatban nem látszik olyan belső ellenállás, ami akár csak a legkisebb mértékben is veszélyeztetné a diktatórikus ország gyakorlatilag mindenható urának hatalmát – még a saját nagybátyját is kivégeztette –, egy, az országa számára gyakorlatilag megnyerhetetlen háborúba ő maga is belebukna.
Kérdéses persze, Kína mit lépne egy kirobbanó fegyveres konfliktus esetén. Hiszen bár régi szövetségese, Észak-Korea kezét az utóbbi években elengedni látszik, valószínűleg a háta közepére sem kíván egy atomháborút a szomszédban, sem azt, hogy annak következtében a határainál egy megerősödött, Amerika-barát, egységes Korea jöjjön létre.
Nem túlzás tehát azt állítani, hogy egy újabb háborút a Koreai-félszigeten a józan ész megfontolásaival szemben maximum az emberi könnyelműség, megfontolatlanság robbanthat ki. Azonban pont szerdán láthattuk, hogy Donald Trump Jeruzsálem izraeli fővárosként történt elismerésével miként tenyerel bele a több évtizedes közel-keleti erőviszonyokba annak ellenére, hogy attól még a saját szövetségesei közül is mindenki óva intette.
Ennek ellenére fontos látni, hogy mindkét fél a hangzatos kijelentések mellé általában hozzáteszi, elsősorban a másik fél részéről érkező megelőző csapásra számít a háború kirobbantó mozzanataként.
