Aligha lesz „perzsa tavasz” Iránban

Ötödik napja tartanak a zavargások Iránban, eddig már legalább 22-en haltak meg. Az áldozatok között már rendőr is van.

Már legalább 22-en meghaltak Iránban a csütörtökön kezdődő tüntetéssorozatban. Hétfőn hat demonstrálót lőttek agyon, állítólag azért, mert megpróbáltak betörni egy rendőrőrsre, hogy fegyvereket szerezzenek. Életét veszítette egy 11 éves kisfiú és az apja is, haláluk körülményei még tisztázatlanok, a perzsa média szerint véletlenül keveredtek az összecsapások sűrűjébe. Hétfőn egy rendőrrel is végeztek, másik hármat pedig megsebesítettek, és a Forradalmi Gárda egyik katonáját is meglőtték. Eddig hivatalosan 450 embert vettek őrizetbe országszerte.

Hogy mi történik Iránban, arról nagyon nehéz pontos képet kapni, a helyi média ugyanis teljes mértékben állami tulajdonban és irányítás alatt van. A demonstrációk első napjaiban alig adtak hírt az eseményekről, és azóta is kizárólag a kormányzati kommunikációt ismétlik. Iránból a legnagyobb nemzetközi hírcsatornák is ki vannak tiltva, így a legtöbben a közösségi médiából próbálnak informálódni. Csakhogy ezek hitelességének az ellenőrzése szinte lehetetlen, ráadásul a perzsa államban népszerű Telegram üzenetküldő és az Instagram képmegosztó alkalmazást is letiltották, miután a tüntetők ezeken keresztül szervezkedtek.

A tüntetések csütörtökön kezdődtek, Irán második legnagyobb városában, Meshedben. Az első szlogenek főleg gazdasági változást követeltek, a megemelkedett árak (a tojás és a baromfi ára 40 százalékkal nőtt, az üzemanyag is drágult), a magas munkanélküliség (Iránban 12 százalék körüli a munkanélküliség, de a fiatalok köreiben még rosszabb az arány) miatt. A 2015-ben tető alá hozott atomalkunak és vele a szankciók java részének eltörlése nem hozta meg a kívánt változást, a gazdaság nőtt ugyan, de nem rakétasebességgel, ráadásul az elterjedt korrupció miatt főleg a hatalom profitált belőle.

Az országszerte szétterjedő demonstrációk aztán hamarosan politikai színezetet kaptak. A tüntetők Haszan Róháni elnök, majd Ali Hámenei legfelsőbb vezető távozását, sőt halálát követelték, képeiket letépték, elégették. Furcsa módon néhol az 1979-es forradalomban a hatalomból eltávolított sahot is éltették, és a teokrácia, a vallási elit uralma ellen szóltak fel. A közösségi médiára feltöltöttek olyan videót is, amelyen egy nő fejkendő nélkül fehér hidzsábját lobogtatja, ami ugyancsak nyílt lázadás a szigorú vallási szabályok ellen. Megjelentek olyan hangok is, melyek Irán külföldi politikáját bírálták: hogy Szíriában, Libanonban, Jemenben, Gázában beavatkoznak, ahelyett, hogy otthon tennének rendet.

Ugyanakkor a török Anadolu hírügynökség elemzésében arra is emlékeztet, hogy az elégedetlen hangok korántsem új keletűek. Már 2017-ben korábban is rendszeresek voltak ugyanis a tüntetések, miután több pénzintézet bedőlt, és rengeteg ember elveszítette befektetéseit, amikért az állam nem tudott kárpótlást vállalni. A szerző szerint ez akár milliókat is érinthet, és a mostani demonstrációk magját is ez a réteg teszi ki, amelyhez aztán csatlakoztak más elégedetlenek is.

A The Middle East Eye-nak író szakértő pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a tüntetések nem véletlenül Meshedben kezdődtek. Ez a város Ebrahim Raiszi „főhadiszállása”, azé a  keményvonalas politikusé, aki 2017-ben alulmaradt az elnökválasztáson Róháni ellen. Meshed az egyetlen nagyobb iráni város, ahol Raiszi nyerni tudott, így a szerző szerint elképzelhető, hogy a tüntetéseket a keményvonalasok szervezték az elnök hatalmának gyengítésére, csupán az események elszabadultak, kicsúsztak irányításuk alól.

Először a tüntetések kezdete óta kedden Ali Hámenei legfelsőbb vezető is megszólalt. Az ajatollah Irán ellenségeit vádolta meg azzal, hogy összefogtak, és pénzügyi, katonai és politikai befolyásukat, valamint hírszerzésüket felhasználva szítanak indulatokat. Hámenei konkrétan nem nevezett ugyan meg senkit, nem nehéz azonban kitalálni, kikre gondol: az Egyesült Államokra, Nagy-Britanniára, Szaúd-Arábiára és Izraelre. Korábban Haszan Róháni próbált beszédében nyugalomra intetni: elismerte, hogy az embereknek joguk van bírálni a kormányt és tüntetni, de figyelmeztetett, hogy ez nem jelentheti a közvagyon megrongálását.

Az elnök hozzátette, hogy az emberek az utcákon nem kenyeret és vizet kérnek, hanem több szabadságot, amivel lényegében arra utalhatott, hogy nem az ő kormányát, hanem a fennálló rendszert támadják. A belügyminiszter ugyanakkor már keményebb hangnemben azt ígérte, hogy meg fognak fizetni a tüntetők, és a Forradalmi Gárda is megtorlásokkal fenyegetett.

Donald Trumpnak minden napra jut egy-két Twitter-üzenete Iránról. Az amerikai elnök egyrészt figyelmeztette a teheráni kormányzatot, hogy a világ figyeli, másrészt próbál támogatólag fellépni a tüntetők mellett. Csakhogy nem biztos, hogy ezzel jót tesz, hiszen a hatalom így joggal mutogathat a tüntetőkre, mint akik a nagy ellenség Egyesült Államok kottájából játszanak. Ugyanez igaz Benjamin Netanjahura is: az izraeli kormányfő hétfői beszédében támogatta a demonstrálókat, és támadta a rezsimet, ami csak olaj lehet a tűzre. Az Európai Unió ugyancsak figyelmeztette Teheránt, hogy tartsák tiszteletben az emberi jogokat. Oroszország, amely Irán szövetségese, elfogadhatatlannak nevezte a külső beavatkozást, Törökország aggodalmát fejezte ki, továbbá reményét, hogy nem történik külföldi intervenció. 

Iránban a sztrájkok, tüntetések nem szokatlanok, ám hogy a demonstrációk ilyen rendszerkritikusak legyenek, az már igen. Legutóbb 2009-ben történt hasonló, mikor a keményvonalas Mahmud Ahmadinezsád kétes újraválasztását követően az úgynevezett Zöld Mozgalom vonult hónapokon át az utcára, míg végül keményen el nem fojtották a tiltakozást. A mostani események számos hasonlóságot mutatnak a 2011-ben az arab világon végigsöprő úgynevezett arab tavasszal is. Jobbára fiatalok tüntetnek, a közösségi médiában szervezik magukat, elégedetlenek és csalódottak, változást akarnak.

Van azonban több lényeges különbség is. Először is, a felvonulóknak nincs igazi vezére. Míg 2009-ben ott állt a tüntetők mögött az ellenzék, most a keményvonalasok és a reformisták (a teljes politikai elit) is célkeresztbe került. Pontosabban ők is próbálják saját céljaikra felhasználni az eseményeket, ugyanakkor óvatosan figyelik, mi sül ki az egészből, és támogatóik sem tudnak feltétlenül azonosulni a tiltakozókkal. Nem világos, hogy „győzelmük” esetén mi történne. Kormányváltás? Megbukna a teljes rezsim és a teokratikus rendszer? Világos program híján pedig nincs elég támogató sem: egyelőre hiányzik a kritikus tömeg. Hiteles hírforrások híján nehéz felmérni, hogy mennyien vonulnak az utcára, de a felvételekből úgy tűnik, hogy ezrekről (néhol százakról) van szó. Nem utolsósorban pedig az iráni rezsim meglehetősen stabil, a rendfenntartó erők, a hadsereg és a Forradalmi Gárda erős és hűséges. Ezek alapján vélhetően nem jön „perzsa tavasz”, az viszont nem kizárt, hogy a tüntetések ébresztőt fújnak, és reformokat indítanak el.

A Forradalmi Gárdát a forradalom után, 1979-ben hívták életre, hogy a hadseregtől függetlenül - akkoriban attól tartottak, a katonák között még sok a sahhoz hűséges elem - védelmezze az iszlám rezsimet. Ma nagyjából 120-150 ezer tagot számlál, továbbá alájuk tartozik a 90 ezer fős félkatonai Baszidzs és a külföldi akciókban teljesítő elitalakulat, a 2-5 ezres állományú al-Kudsz is. A Forradalmi Gárdának a szárazföldi erőkön kívül saját független légi- és vízi ereje, sőt külön médiaszárnya is van, de alájuk tartozik Irán ballisztikusrakéta-programja is. A szervezet közvetlenül az ajatollahnak felel.