Újabb szakaszába lépett a lassan hét éve tartó szíriai háború: azok után, hogy az Iszlám Államot lényegében legyőzték, minden szereplő próbálja megszilárdítani pozícióját. A gond csak az, hogy az érdekek néha még a szövetségesek között is keresztezik egymást. Ennek legutóbbi epizódja, hogy az Egyesült Államok bejelentette, egy 30 ezer fős „határvédelmi alakulatot” hoz létre – értsd fegyverez fel és képez ki – a mérsékelt Szíriai Demokratikus Erőkből, melynek feladata hivatalosan az Iszlám Állam újjászületésének megakadályozása lenne. Csakhogy ennek az ernyőszervezetnek a gerincét a szíriai kurd Népvédelmi Egységek (YPG) adják, melyre a NATO-tag Törökország terrorcsoportként, a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) szíriai ágaként tekint. Rex Tillerson amerikai külügyminiszter később tagadta, hogy bármiféle új haderőt szeretnének felállítani, szerinte közleményüket félreértelmezték, pontosabb magyarázatot azonban nem adott szándékaikról. Ankara érthető módon nem akarja megvárni, míg kiderül, hogy ellenségeik további fegyverekhez jutnak-e az amerikaiaktól (amiből borítékolhatóan kerülne a PKK-nak is), ezért „Olajág” néven Washington tiltakozása ellenére a hét végén megelőző hadműveleteket indítottak.
A török–kurd háború azonban korántsem most kezdődött. 2016 augusztusában az „Eufrátesz Pajzsa” hadművelet során a törökök már benyomultak Szíriába azzal a céllal, hogy kettészakítsák az egységes északi kurd területeket. Az „Olajág” feladata most ennek a Szíriában elfoglalt „biztonsági zónának” a kiszélesítése, nyugatra Afrín városáig, és várhatóan hamarosan keletre Manbidzsig. És hogy miért érdeklik egyáltalán a törököket a szíriai kurdok? Egyrészt, mert nem akarják, hogy a függetlenség gondolatával kacérkodjanak, ami aztán a törökországi kurd kisebbségre is átterjedhetne (ezért ellenezték foggal-körömmel az iraki Kurdisztán függetlenségi népszavazását is). Másrészt, mert Törökország nem szívesen lát a szomszédjában egy állig felfegyverzett ellenséges erőt, főleg, ami az országban rendszeresen terrortámadásokat elkövető PKK-nak is menedékül szolgálhat.
A helyzetet bonyolítja, hogy a konfliktus nem csak kétszereplős. Afrínban állomásozott néhány (százas nagyságrendű) orosz megfigyelő is, őket az offenzíva megindulása előtt kivonták a városból. Ebből arra lehet következtetni, hogy Moszkva rábólintott a török hadmozdulatokra (korábban felröppentek olyan hírek, hogy Oroszország és Irán átengedné Afrin térségét a törököknek, déli területekért cserébe). Bár Ankara írásban értesítette Damaszkuszt, és kiállt az ország egységének megőrzése mellett, a szír kormány nyilván ellenzi a támadást, de az oroszok nélkül tehetetlen ellene. Az egyelőre kérdéses, hogy a történtek mennyire húzták keresztül az Egyesült Államok számításait Szíriában, az viszont biztos, hogy Washingtonban sem repesnek most az örömtől. Végül ott vannak még az egyéb lázadó frakciók: a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) például katonailag is részt vesz a török offenzívában.
Ezek fényében a kurdoknak nem sok választásuk van. A NATO második legnagyobb hadserege indult meg feléjük tüzérséggel, légierővel, páncélosokkal, ráadásul szárazföldön az FSA támogatásával, és nincs egyetlen nagyhatalom, amely nyíltan kiállna mellettük. Velük szemben áll a kurd milíciák nyolc-tízezer harcosa, akik elsősorban az Iszlám Állam ellen küzdöttek, de a hagyományos hadviselésben nincs tapasztalatuk. Egyetlen reményük, hogy a nemzetközi közösség felkarolja az ügyüket, és ez részben meg is történt, hiszen a franciák kezdeményezésére – akik szerint a török akció árt az Iszlám Állam elleni küzdelemnek – hétfőn az ENSZ Biztonsági Tanácsa tárgyalja az esetet. A törökök mindenesetre villámháborúra számítanak, és eddig nem is ütköztek túl nagy ellenállásba.
