A helyzetet bonyolítja, hogy a konfliktus nem csak kétszereplős. Afrínban állomásozott néhány (százas nagyságrendű) orosz megfigyelő is, őket az offenzíva megindulása előtt kivonták a városból. Ebből arra lehet következtetni, hogy Moszkva rábólintott a török hadmozdulatokra (korábban felröppentek olyan hírek, hogy Oroszország és Irán átengedné Afrin térségét a törököknek, déli területekért cserébe). Bár Ankara írásban értesítette Damaszkuszt, és kiállt az ország egységének megőrzése mellett, a szír kormány nyilván ellenzi a támadást, de az oroszok nélkül tehetetlen ellene. Az egyelőre kérdéses, hogy a történtek mennyire húzták keresztül az Egyesült Államok számításait Szíriában, az viszont biztos, hogy Washingtonban sem repesnek most az örömtől. Végül ott vannak még az egyéb lázadó frakciók: a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) például katonailag is részt vesz a török offenzívában.
Ezek fényében a kurdoknak nem sok választásuk van. A NATO második legnagyobb hadserege indult meg feléjük tüzérséggel, légierővel, páncélosokkal, ráadásul szárazföldön az FSA támogatásával, és nincs egyetlen nagyhatalom, amely nyíltan kiállna mellettük. Velük szemben áll a kurd milíciák nyolc-tízezer harcosa, akik elsősorban az Iszlám Állam ellen küzdöttek, de a hagyományos hadviselésben nincs tapasztalatuk. Egyetlen reményük, hogy a nemzetközi közösség felkarolja az ügyüket, és ez részben meg is történt, hiszen a franciák kezdeményezésére – akik szerint a török akció árt az Iszlám Állam elleni küzdelemnek – hétfőn az ENSZ Biztonsági Tanácsa tárgyalja az esetet. A törökök mindenesetre villámháborúra számítanak, és eddig nem is ütköztek túl nagy ellenállásba.
