Idén sem lesz jobb hely a világ – de talán rosszabb sem

Sorra vettük, hogy milyen külpolitikai események várhatók. Biztató és aggasztó tendenciákat is találtunk.

Igaz, ehhez még az is kell, hogy Merkel hivatalban maradjon. Az őszi Bundestag-választások Németországban rég látott politikai válságot hoztak (persze a világ népeinek 99 százaléka szeretne olyan válságokkal „küzdeni”, mint most a németek), egyelőre nem is látszik, mikor lesz kormány, a szocdemek és a CDU–CSU a napokban kezdik meg hivatalosan a koalíciós tárgyalásokat. Márpedig amíg nincs új kormány, addig elég szűk a mostani ügyvezető kabinet mozgástere. Ráadásul már saját pártján beül is nyíltan Merkel lehetséges távozásáról és új választások kiírásáról beszélnek – pedig ez volt az, amit mindenki el akart kerülni. (A Politico meg is jegyezte, hogy mennyire érződött az uniós csúcson is Merkel helyzetének megrendülése: eltűnt az az informális vezető szerep, amely a mindenkori német kancellárnak régóta kijárt ilyen alkalmakkor.)

Európa szerencséje ebben a helyzetben, hogy egyelőre stabilnak tűnik a Törökországgal kötött megállapodás, annak ellenére is, hogy egyre mélyebb a (geo)politikai szakadék az unió és Ankara között. Már rég nem arról van szó, hogy fenntartsuk-e a látszatot, hogy valamiféle csatlakozási folyamat zajlik azért. Hanem arról, hogy Recep Tayyip Erdoğan elnök esetleg hátat fordít-e a Nyugatnak. Persze a gazdasági érdek így is nagyon erős és azt diktálja, hogy fennmaradjon a konszolidált viszony, de az, hogy a török elnök egy NATO-tagállam fejeként Vlagyimir Putyinnal kötött fegyverzetkorszerűsítési megállapodást, legalábbis aggasztó. Már lehetett is olvasni arról, hogy a NATO vezetése egyre idegesebb amiatt, hogy vajon a törökök átadnak-e titokban információt az oroszoknak. Egyelőre meglepően hatékonyan működik a korábbi állapotokhoz képest a líbiai kormánnyal kötött megállapodás a migránsok feltartóztatására. Igaz, a „líbiai kormánnyal kötött megállapodás” erős eufemizmus, nemrég éppen az Amnesty International jelentéséből vált egyértelművé, ami eddig is sejthető volt: az EU gyakorlatilag bárkinek hajlandó fizetni, akinek van valamennyi ereje a Földközi-tengeren átkelni próbáló tömegek visszatartására, legyen az a líbiai parti őrség vagy akár korábbi embercsempészbandák is. Itt Orbán Viktor diagnózisa, hogy „az EU gyenge, de gazdag”, teljesen nyilvánvalóvá válik.

Pozitív változások szerencsére elindultak 2017-ben, immár létező a politikai szándék a közös uniós haderő létrehozására, és a hidegháború óta először azt is komolyan venni látszanak a tagállamok, hogy erre bizony rengeteg pénzt kell költeni. 2018-ban (és a következő néhány évben) persze ennek látványos eredménye nem lesz még, de azért a „mély rétegekben” már elindulnak folyamatok, amelyek konkrét eredményekkel kecsegtetnek, elsősorban a közös haderőfejlesztés terén.

Erre azért is nagy szükség lesz, mert Oroszország ugyanolyan „fenyegetést” jelent Európa biztonságára, mint 2014-ben, a Krím félsziget megszállásakor. A Bild német titkosszolgálati információkra hivatkozva azt írta, a Zapad (Nyugat) néven szeptemberben tartott orosz–fehérorosz hadgyakorlat a hivatalos orosz közlésekkel szemben egyáltalán nem védelmi jellegű volt, hanem kifejezetten a balti államok lerohanását is modellezték. Oroszországban tavasszal újraválasztják Vlagyimir Putyint (népszerűsége nyolcvan százalékon áll, többek között a szír beavatkozásnak és a kelet-ukrajnai konfliktusnak is köszönhetően), és ennek tudatában az orosz elnök határozottabb lehet, főleg, ha gyengülő EU-t, lazuló uniós–amerikai kapcsolatokat lát. Márpedig ezt fogja látni, az év első hónapjaiban mindenképpen. Az, hogy a jelek szerint Moszkvából elkezdték a donyecki és luganszki szakadár területek eddig párhuzamosan működő hatalmi szerveinek egyesítését, szintén arra utal, hogy Putyin tartósan rendezni akarja a két terület sorsát. 

Ám Ukrajna egyelőre minden, csak nem sikertörténet. Petro Porosenko elnöknek egyre nagyobb kihívásokkal kell szembenéznie. A gazdaság ugyan nem omlott össze, mint azt sokan várták, de politikailag az elnök helyzete roppant kényes.

Kicsit távolabbra tekintve: a befolyásos amerikai Council on Foreign Relations előretekintő elemzésében azt lehet olvasni, hogy Donald Trump elnöksége önmagában bizonytalansági tényezővé teszi Amerikát. Ami azért különösen érdekes, mert az ilyen jellegű amerikai munkák mindig abból az előfeltevésből indultak ki, hogy a világpolitikában az Egyesült Államok jelenti a stabilitást, és ehhez képest határozhatók meg a kockázati, bizonytalansági tényezők. 2017 az elnöki adminisztráció vesszőfutásával telt, a Trump körüli botrányos személycserék felsorolása külön cikket érdemelne. Egyelőre nem látszik, hogy a helyzet stabilizálódott volna, ahogy azt sem tudja senki, hogy a Trump állítólagos törvénytelen orosz kapcsolatai ügyében folyó vizsgálatnak mi lesz a vége. Mindez alapvető hatással lehet az amerikai külpolitikára. Novemberben időközi kongresszusi választások is lesznek 33 választókörzetben, ezek közül 23-nak jelenleg demokrata képviselője van, vagyis ők veszíthetnek sokkal többet, de a decemberi alabamai kormányzóválasztás azt mutatta, a republikánusok ott sem mehetnek biztosra, ahol harminc éve stabilan kormányoztak.

Az amerikai külpolitikai elbizonytalanodás miatt megnőhet Kína étvágya is. Hszi Csin-ping pártfőtitkár a 2017-es pártkongresszuson az elemzők szerint akkora hatalmat szerzett, amilyen Mao óta nem volt egy kínai vezetőnek sem. Nem kizárt, hogy Kína mozgolódni kezd például a Dél-kínai-tengeren, ami természetesen nagyon idegesíti a japán kormányt.

2017 egyik legfontosabb fejleménye volt az Iszlám Állam felszámolása, így az előttünk álló év minden bizonnyal rendezést hoz Szíriában. Hogy ebben kinek mennyi köszönete lesz, az más kérdés, az arab tavasz, a demokratizálódás már régóta tünékeny illúzió csupán. Ami biztos, hogy Aszad rezsimje marad, és az is, hogy a kurdok nem fognak belenyugodni a korábbi status quóhoz való visszatérésbe. Ez újabb véres konfliktusokat éppúgy hozhat, mint olyan megoldást, amely valóban stabilizálhatja a helyzetet hosszabb időre, és akkor a menekültek is elkezdhetnek hazatérni.