Mindig hálás dolog, ha a szerzőt kevésbé köti a valóság. Különösen így van ez az előrejelző jellegű cikkek esetében. Igyekszünk persze nem nagyon elereszteni a fantáziánkat és lehetőleg minél inkább a tényekből kiindulva felmérni, hogy milyen év köszönthet a világra 2018-ban.
Kezdjük kontinensünkkel. Míg 2017-ben egy sor fontos uniós tagállamban – Franciaországban, Hollandiában, Ausztriában, Németországban – volt nagy téttel bíró parlamenti és elnökválasztás, idén „csak” egy tűnik ilyennek. Májusban Olaszországban járulnak az urnákhoz, megválasztandó a második világháború óta 65. kormányt. Ezt a voksolást is lehet a sorsdöntő kategóriába sorolni, mivel jelenleg komoly esély van arra, hogy az európai uniós tagságot minimum felülvizsgáló Öt Csillag Mozgalom szerezheti meg a szavazatok többségét. Igaz, amennyiben abszolút többségük nem lesz – erre csak elhanyagolható esély van, bár felmerült a koalíció lehetősége –, nem akad majd párt, amely összeállna velük, így kinéz egy jó kis kormányválság, amelyben persze az olaszoknak komoly rutinjuk van. A jelenlegi kormányfő, Paolo Gentiloni balközép Demokrata Pártja ugyanakkor megpróbálhat összeeszkábálni egy pártszövetséget. Olaszországban a gond már rég nem politikai, hanem még mindig az, hogy rengeteg bank küzd rossz hitelekkel, a lakosság eladósodottsága óriási, nem csökken a munkanélküliség, és egyelőre megoldatlan a Líbiából érkező migránsok helyzete is. Ezek mind bizonytalansági tényezőt jelentenek és érzékenyen hathatnak az Európai Unióra és az eurózónára is.
Különösen, hogy az EU-nak az év végén még a minimumelvárásokat sem sikerült hoznia: a decemberi csúcstalálkozóra úgy gyűltek össze az unió és a 28 tagállam vezetői, hogy legalább valamilyen elvi egységet fel tudnak majd mutatni a menekültkérdésben. Ehhez képest csak még jobban kiütköztek az ellentétek a letelepítési kvótát erőltető és az azt elutasító országok között. Ráadásul Donald Tusk váratlan „pálfordulása” – immár ő is a kvóták ejtését javasolta – nemcsak Jean-Claude Junckert és Angela Merkelt döbbentette meg, de az uniós intézmények közötti megosztottságot is nyilvánvalóvá tette. A német kancellár ismét arról beszélt, hogy a szolidaritás nem merülhet ki a külső határok védelmében, a már meglévő menekülthelyzet kezeléséből is mindenkinek ki kell vennie a részét. A szlovák Robert Fico erre csak annyit mondott, hogy „az EU-ba jönni nem alapvető emberi jog”, és a külső határ védelme igenis van olyan fontos, mint a migránsok elosztása, Mark Rutte holland kormányfő pedig egyszerűen csak „szégyentelennek” nevezte a kvótát elutasítókat. A brüsszeli Politico című lap értékelése szerint rég volt ennyire nyilvánvaló az unión belül a kelet–nyugati megosztottság, amelynek hosszabb távú következményei is lehetnek. Ha ez tartóssá válik, az nagy hatással lehet az EU jövőjére is. Ha a magát – kissé önhatalmúlag – az EU „reformtengelyévé” kinevezett Merkel–Macron-páros úgy érzi, a „keletiek” inkább terhet jelentenek, mint együttműködő partnert, az a kétsebességes Európára vonatkozó elképzelések kidolgozására sarkallhatja őket.
Igaz, ehhez még az is kell, hogy Merkel hivatalban maradjon. Az őszi Bundestag-választások Németországban rég látott politikai válságot hoztak (persze a világ népeinek 99 százaléka szeretne olyan válságokkal „küzdeni”, mint most a németek), egyelőre nem is látszik, mikor lesz kormány, a szocdemek és a CDU–CSU a napokban kezdik meg hivatalosan a koalíciós tárgyalásokat. Márpedig amíg nincs új kormány, addig elég szűk a mostani ügyvezető kabinet mozgástere. Ráadásul már saját pártján beül is nyíltan Merkel lehetséges távozásáról és új választások kiírásáról beszélnek – pedig ez volt az, amit mindenki el akart kerülni. (A Politico meg is jegyezte, hogy mennyire érződött az uniós csúcson is Merkel helyzetének megrendülése: eltűnt az az informális vezető szerep, amely a mindenkori német kancellárnak régóta kijárt ilyen alkalmakkor.)
Európa szerencséje ebben a helyzetben, hogy egyelőre stabilnak tűnik a Törökországgal kötött megállapodás, annak ellenére is, hogy egyre mélyebb a (geo)politikai szakadék az unió és Ankara között. Már rég nem arról van szó, hogy fenntartsuk-e a látszatot, hogy valamiféle csatlakozási folyamat zajlik azért. Hanem arról, hogy Recep Tayyip Erdoğan elnök esetleg hátat fordít-e a Nyugatnak. Persze a gazdasági érdek így is nagyon erős és azt diktálja, hogy fennmaradjon a konszolidált viszony, de az, hogy a török elnök egy NATO-tagállam fejeként Vlagyimir Putyinnal kötött fegyverzetkorszerűsítési megállapodást, legalábbis aggasztó. Már lehetett is olvasni arról, hogy a NATO vezetése egyre idegesebb amiatt, hogy vajon a törökök átadnak-e titokban információt az oroszoknak. Egyelőre meglepően hatékonyan működik a korábbi állapotokhoz képest a líbiai kormánnyal kötött megállapodás a migránsok feltartóztatására. Igaz, a „líbiai kormánnyal kötött megállapodás” erős eufemizmus, nemrég éppen az Amnesty International jelentéséből vált egyértelművé, ami eddig is sejthető volt: az EU gyakorlatilag bárkinek hajlandó fizetni, akinek van valamennyi ereje a Földközi-tengeren átkelni próbáló tömegek visszatartására, legyen az a líbiai parti őrség vagy akár korábbi embercsempészbandák is. Itt Orbán Viktor diagnózisa, hogy „az EU gyenge, de gazdag”, teljesen nyilvánvalóvá válik.
Pozitív változások szerencsére elindultak 2017-ben, immár létező a politikai szándék a közös uniós haderő létrehozására, és a hidegháború óta először azt is komolyan venni látszanak a tagállamok, hogy erre bizony rengeteg pénzt kell költeni. 2018-ban (és a következő néhány évben) persze ennek látványos eredménye nem lesz még, de azért a „mély rétegekben” már elindulnak folyamatok, amelyek konkrét eredményekkel kecsegtetnek, elsősorban a közös haderőfejlesztés terén.
Erre azért is nagy szükség lesz, mert Oroszország ugyanolyan „fenyegetést” jelent Európa biztonságára, mint 2014-ben, a Krím félsziget megszállásakor. A Bild német titkosszolgálati információkra hivatkozva azt írta, a Zapad (Nyugat) néven szeptemberben tartott orosz–fehérorosz hadgyakorlat a hivatalos orosz közlésekkel szemben egyáltalán nem védelmi jellegű volt, hanem kifejezetten a balti államok lerohanását is modellezték. Oroszországban tavasszal újraválasztják Vlagyimir Putyint (népszerűsége nyolcvan százalékon áll, többek között a szír beavatkozásnak és a kelet-ukrajnai konfliktusnak is köszönhetően), és ennek tudatában az orosz elnök határozottabb lehet, főleg, ha gyengülő EU-t, lazuló uniós–amerikai kapcsolatokat lát. Márpedig ezt fogja látni, az év első hónapjaiban mindenképpen. Az, hogy a jelek szerint Moszkvából elkezdték a donyecki és luganszki szakadár területek eddig párhuzamosan működő hatalmi szerveinek egyesítését, szintén arra utal, hogy Putyin tartósan rendezni akarja a két terület sorsát.
Ám Ukrajna egyelőre minden, csak nem sikertörténet. Petro Porosenko elnöknek egyre nagyobb kihívásokkal kell szembenéznie. A gazdaság ugyan nem omlott össze, mint azt sokan várták, de politikailag az elnök helyzete roppant kényes.
Kicsit távolabbra tekintve: a befolyásos amerikai Council on Foreign Relations előretekintő elemzésében azt lehet olvasni, hogy Donald Trump elnöksége önmagában bizonytalansági tényezővé teszi Amerikát. Ami azért különösen érdekes, mert az ilyen jellegű amerikai munkák mindig abból az előfeltevésből indultak ki, hogy a világpolitikában az Egyesült Államok jelenti a stabilitást, és ehhez képest határozhatók meg a kockázati, bizonytalansági tényezők. 2017 az elnöki adminisztráció vesszőfutásával telt, a Trump körüli botrányos személycserék felsorolása külön cikket érdemelne. Egyelőre nem látszik, hogy a helyzet stabilizálódott volna, ahogy azt sem tudja senki, hogy a Trump állítólagos törvénytelen orosz kapcsolatai ügyében folyó vizsgálatnak mi lesz a vége. Mindez alapvető hatással lehet az amerikai külpolitikára. Novemberben időközi kongresszusi választások is lesznek 33 választókörzetben, ezek közül 23-nak jelenleg demokrata képviselője van, vagyis ők veszíthetnek sokkal többet, de a decemberi alabamai kormányzóválasztás azt mutatta, a republikánusok ott sem mehetnek biztosra, ahol harminc éve stabilan kormányoztak.
Az amerikai külpolitikai elbizonytalanodás miatt megnőhet Kína étvágya is. Hszi Csin-ping pártfőtitkár a 2017-es pártkongresszuson az elemzők szerint akkora hatalmat szerzett, amilyen Mao óta nem volt egy kínai vezetőnek sem. Nem kizárt, hogy Kína mozgolódni kezd például a Dél-kínai-tengeren, ami természetesen nagyon idegesíti a japán kormányt.
2017 egyik legfontosabb fejleménye volt az Iszlám Állam felszámolása, így az előttünk álló év minden bizonnyal rendezést hoz Szíriában. Hogy ebben kinek mennyi köszönete lesz, az más kérdés, az arab tavasz, a demokratizálódás már régóta tünékeny illúzió csupán. Ami biztos, hogy Aszad rezsimje marad, és az is, hogy a kurdok nem fognak belenyugodni a korábbi status quóhoz való visszatérésbe. Ez újabb véres konfliktusokat éppúgy hozhat, mint olyan megoldást, amely valóban stabilizálhatja a helyzetet hosszabb időre, és akkor a menekültek is elkezdhetnek hazatérni.
