Rex Tillerson csütörtöki törökországi látogatásán nem kapott névre szóló focimezt, mint ahogyan korábban Orbán Viktor. Az Egyesült Államok külügyminisztere most nem éppen a legkedvesebb vendég arrafelé. Elég, ha felidézzük, Recep Tayyip Erdogan alig néhány napja mondta a parlamentben tartott beszédében: „Egyértelmű, hogy azok, akik azt mondják, visszatámadunk, ha megtámadnak minket, még soha nem tapasztalták meg, milyen is egy oszmán pofon!” A török elnök ezzel alig burkoltan az amerikaiakat fenyegette meg, akik világossá tették, hogy csapataik nem hátrálnak meg az Észak-Szíriában indított török Olajág hadművelet tervezett útjából Manbidzs városában.
A szíriai helyzet azonban inkább csak egy újabb szög a török–amerikai kapcsolatok koporsójában. Igaz, elég vaskos szög. Az érdekellentét ugyanis feloldhatatlannak tűnik. Míg Törökországnak az az álláspontja, hogy nincs valódi különbség a szíriai kurd Demokratikus Egyesülés Pártja (PYD) és a nemzetközileg is terrorszervezetként nyilvántartott Kurd Munkáspárt (PKK) között, addig az Egyesült Államok szíriai meghosszabbított kezeként tekint a szervezetre, és nem hajlandó kihátrálni mögülük. Sőt, a tervek szerint további amerikai fegyvereket és kiképzést kapnának – hivatalosan az Iszlám Állam ellen. A kérdés az, ha a törökök keletre legyűrik Afrínt, vajon tényleg nyugatra fordulnak-e Manbidzs irányába, ahol viszont már meglehetősen nagy az egy négyzetkilométerre eső amerikai katonák száma. Vagy másképpen: tényleg megkapja-e Amerika azt az oszmán pofont? Előfordulhat-e, hogy NATO-szövetségesek egymást lövik?
Mint arra Egeresi Zoltán a NKE Stratégiai Védelmi Kutatóközpontnak (SVKK) írt elemzésében is emlékeztet, a két ország kapcsolatát egy sor másik kisebb-nagyobb súlyú ügy is terheli. Ezek közül talán nem a leghangosabb médiavisszhangot kapta, de mindenképpen kényes Riza Zarrab iráni-török üzletember esete. A vádak szerint a török vezetéssel jó kapcsolatokat ápoló vállalkozó az állami Halkbank közbeiktatásával, az amerikai szankciókat megkerülve, aranyért cserébe segített olajat vásárolni Irántól. Törökországban Zarrabot felmentették, 2016-ban azonban amerikai útja során letartóztatták, majd tavaly a Halkbank alelnökét, Hakan Atillát is őrizetbe vették. Aztán jött az újabb fordulat: Zarrab vádalkut kötött, és Atilla ügyében úgy vallott, hogy Erdogan engedélyével kerülték meg az amerikai szankciókat.
A másik fontos töréspont a 2016-os puccskísérlet kitervelésével vádolt, Egyesült Államokban élő Fethullah Gülen körüli hercehurca. Itt már az is nagy tüske, hogy Washington nem adja ki a hitszónokot, valamint az SVKK elemzése arra is rámutat, hogy a török elitben – és még inkább a szélesebb néptömegekben – tartja magát az a nézet, hogy a puccskísérletben a CIA-nak is szerepe volt. Ennek bizonyítékaként tavaly Graham Fuller egykori CIA-ügynököt kiáltották ki a kísérlet irányítójának, aki állítólag az események éjszakáján Isztambulban volt, majd sietősen elhagyta az országot.
Az sem segített a kapcsolatok rendezésében, hogy Donald Trump megválasztása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Sőt, a két ország vezetői hiába találkoztak többször is, Erdogan washingtoni látogatásából is botrány kerekedett, amikor testőrei kurd tüntetőkkel verekedtek össze. Amikor az amerikai elnök tavaly decemberben elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosaként, az újabb pofont jelentett az iszlám világ vezetői szerepére törekvő Törökországban.
A bizalomvesztés pedig nem csak a politikai kapcsolatokon, de a közvélemény-kutatásokból is meglátszik. Az Egeresi Zoltán által idézett, Kadir Has Egyetem által végzett felmérésekből kiderül, 2017-ben már csak a megkérdezettek 2,5 százaléka gondolta azt, hogy együtt kellene működni Washingtonnal (még Oroszországot is 7,8 százalék jelölte meg). És ami még ennél is beszédesebb, 66,5 százalék gondolta úgy, hogy a NATO-szövetséges Egyesült Államok a legnagyobb fenyegetés az országra nézve.
Legyenek a kapcsolatok bármily törékenyek is, török–amerikai háborút kár vizionálni, ahogyan az is valószínűtlen, hogy Törökország kilépne a NATO-ból. Ankara biztonságát ugyanis még mindig a szervezet garantálja, ahogyan Washingtonnak is szüksége van a stabil közel-keleti szövetségesre.
