Ha valaki esetleg arra számított, hogy az Iszlám Állam legyőzésével beköszönt a béke Szíriában, hát: alaposan csalódnia kellett. A harcok kisebb-nagyobb intenzitással folytatódnak, a konfliktus viszont annyiban trükkösebb lett, hogy már nem lehet mindig a nagy közös ellenségre fogni mindent. Hiszen az Iszlám Államot elvileg legyőzték – legalábbis területei alig maradtak – az oroszok, az irániak, no meg az amerikaiak – ők viszont maradtak. Az előbbi kettőt hivatalosan Damaszkusz hívta segítségül.
Az oroszok céljukat lényegében elérték: nem csak hogy megtartották, de erősítették is pozícióikat a Közel-Keleten (és teszteltek egy rakás fegyvert), haderejük jelentős részét már kivonták. Teherán ugyancsak megkapta, amit akart: a szövetséges vagy baráti erőkkel létrejött egy síita félhold; nemrégiben pedig ígéretet tettek arra, hogy ha teljesítik feladatukat, ők is kivonulnak – még ha ez teljesen nyilvánvalóan nem is fog megvalósulni. Elméletileg így az Egyesült Államok lába alatt ég a talaj. Mégis, mit csinál még mindig (hivatalosan) 2000 katonája Szíriában?
Hivatalosan arra ügyelnek, nehogy újjászülessen az Iszlám Állam. Nyilvánvalóan ők is saját érdekeiket védik, egyrészt Basár al-Aszad szír elnök, másrészt éppen az oroszok és perzsák ellenében. És hogy mennyire el vannak szánva, azt jól jelzik az elmúlt napok eseményei: az amerikaiak szokatlan húzásként a szíriai kormányerőkkel szövetséges milíciák 100 – szír források szerint inkább 25-30 – tagjával végeztek Dajr-az-Zaur közelében. Az után avatkoztak be légierejükkel és tüzérségükkel, hogy mintegy 500, aknavetőkkel, sorozatvetőkkel, harckocsikkal felfegyverzett harcos támadt legfőbb szíriai szövetségesük, a Szíriai Demokratikus Erők (SDF) egyik főhadiszállására. A támadók célja valószínűleg az lehetett, hogy ellenőrzésük alá vonják a közeli gazdag olajmezőket, amelyeket az SDF 2017 szeptemberében foglalt vissza az Iszlám Államtól.
Mint arról a libanoni al-Masdar News ír, a szíriai narratíva ezzel szemben az, hogy baleset történhetett: a helyi al-Baraka törzs tagjai gyakran cirkálnak a környéken az Iszlám Állam rejtekhelyei után kutatva, így akadtak bele véletlenül az SDF-be is. Bármelyik is az igaz, Oroszország mindenesetre azt állítja, hogy nem tudott az offenzíváról.
Az, hogy az amerikaiak habozás nélkül csapást mértek a szíriai kormányerőkre, kemény üzenet volt: egyértelművé tették, hogy nem jó ötlet húzogatni az oroszlán bajszát. Kérdés, hogy ez jár-e további következményekkel? A The Middle East Eye című szakportál ellenzéki forrásokra hivatkozva azt írja, hogy Donald Trump és Emmanuel Macron azt fontolgatják, a későbbiekben is csapásokat mérnek Aszad csapataira.
Történt már hasonló korábban is: például tavaly áprilisban legalább 70 életet követelő vegyifegyver-támadást hajtottak végre, valószínűsíthetően a kormányerők, az amerikai elnök válaszcsapást rendelt el egy légibázisra. Csakhogy a kormányerők nyílt támadása veszélyes játék lenne, amihez már az oroszoknak, és az általuk telepített S–400-as rakétavédelmi rendszernek is lenne néhány szava.
Az eszkalálódás helyett valószínűbb, hogy a felek a helyzet stabilizálására törekszenek majd, mindenki próbálja a lehető legerősebb pozíciót elfoglalni.
Egy-két területen persze még lehet nyújtózkodni. Orosz támogatással a szír kormányerők a napokban Kelet-Gútában indítottak offenzívát, négy nap alatt már legalább 200 emberrel végeztek, a térségben humanitárius katasztrófa fenyeget. Közben előretörnek Hama tartományban is, várhatóan néhány napon belül elfoglalják az Iszlám Állam egyik utolsó kis szigetét, amit uralmuk alatt tartanak. Az Észak-Szíriában lelőtt orosz Szu–25-ös is jelzi, hogy Idlib tartományban sem tétlenkednek, és szép lassan ott is próbálnak egy-egy darabot lecsippenteni.
Észak-Szíriában azonban még a törökök is keverik a kártyákat. A január 20-án induló Olajág hadművelet célja a Kurd Népvédelmi Egységek (YPG) kitakarítása Afrínból, ahol korábban orosz katonák is állomásoztak. Hogy Moszkva kivonta az egységeit, azt jelenti: zöld utat adott a török offenzívának – egyes hírek szerint cserébe Ankara nyomást gyakorolna az általa támogatott lázadókra, hogy délebbre engedjenek át területeket. Az aligha kétséges, a sokszoros létszámbeli és technológiai túlerőben lévő török haderő (kiegészítve a Szíriai Szabad Hadsereggel) előbb-utóbb fel fogja őrölni a kurdok ellenállását. A kérdés az, hogy utána mihez kezdenek? Az eredeti tervek szerint nyugatra fordulnának, Manbidzs irányába, ahol azonban amerikai katonák állomásoznak, és egyelőre nem is áll szándékukban távozni. De vajon elmegy-e Ankara a falig, és a NATO-szövetséges Egyesült Államokra fittyet hányva, sőt amerikai életeket kockáztatva kész-e nekimenni Manbidzsnak?
Szíriában tehát még mindenki helyezkedik, felosztják egymás közt az utolsó koncokat. Amíg ez a folyamat nem zárul le, addig béke sem lesz, és rendezzenek konferenciát akár Genfben, Bécsben vagy Szocsiban, a megegyezésre nincs esély. Igazán izgalmas, ahogy a nagyhatalmak alkudoznak egymás között. Recep Tayyip Erdogan török elnök és Vlagyimir Putyin elnök csütörtökön telefonon beszélt egymással, Iránt bevonva egyeztek meg egy isztambuli tárgyalásban – amely a novemberi szocsi találkozó után újabb jele, hogy a Törökország, Oroszország és Irán próbál közös nevezőre jutni. Az Egyesült Államok ebből az osztozkodásból kimarad, de ahogy most látszik, Amerikát nem kell félteni.
