Miközben a nyugati világ azzal volt elfoglalva, hogy a hét elején majdnem minden uniós tagállam, valamint az Egyesült Államok több tucat orosz diplomatát utasított ki az egykori kettős ügynök, Szergej Szkripal megmérgezése miatt, szépen, halkan jókorát lépett előre az orosz gázt közvetlenül Németországba szállítani hivatott Északi Áramlat 2. vezeték megvalósítása. Az illetékes berlini hatóság keddi közlése szerint jóváhagyták ugyanis a szükséges infrastruktúra kiépítését német földön. A tervezett vezeték évente 55 milliárd köbméter orosz gázt szállít Európába, ez 5,5-szer akkora, mint Magyarország éves kapacitása. Jól látszik: míg Európa kisebb-nagyobb mértékben – sokan inkább csak szimbolikusan – beállt az Egyesült Királyság mögé, valójában „az üzletmenet zavartalan”.
Az Északi Áramlat 2. kiépítése jó ideje vörös posztó mind az Egyesült Államok, mind pedig néhány uniós tagállam szemében. Washington a már így is jelentős orosz befolyás további európai növekedésétől fél, csakúgy, mint például az amerikaiak egyik legszorosabb szövetségese kontinensünkön, Lengyelország. Utóbbi ráadásul történelmi szempontból is rossz szemmel nézi a különösen látványos német–orosz összeborulásokat. Múlt pénteken Veszprémben járva Andrzej Duda lengyel köztársasági elnök ki is jelentette, hogy az új vezetéket politikai, és nem gazdasági projektnek, Európa érdekeivel ellentétesnek gondolják. Áder János már jóval óvatosabb volt a témában, pár szóval összefoglalta, mit akarunk, nevesül, hogy az üzlet legyen jogszerű, és ne diszkrimináljon másokat.
Úgy tűnik, az utóbbi napokban ismét előkerült az az Európai Unión belüli törés, mely a putyini Oroszországot alapvetően ellenségnek tekintő, valamint a Moszkvával inkább üzletelni vágyó országok között húzódik. Mert míg amerikai szövetségesként a lengyelek, a baltiak, valamint a románok érezhetően megtalálták a helyüket az új hidegháborúban, Németország és Közép-Európa egy része vagy kifejezetten jól járt az elmúlt pár évben, vagy megpróbál halászni a zavarosban.
Berlin például, jelenleg úgy tűnik, gazdaságilag abszolút nem járt rosszul azzal, hogy 2014 óta kiújult a Nyugat és Oroszország szembenállása. Az évtized legelején az orosz közvetlen, Németországba irányuló befektetés éves szinten alulról súrolta a 2,6 milliárd eurót, ez 2014-re (amikor már teljes gőzzel pörgött az ukrajnai konfliktus) nagyot ugrott, elérte a 3,1 milliárdot, majd 2015-re a 3,4 milliárdot is meghaladta.
De hogy magyar beruházást is említsünk, nyílt titok, hogy a paksi atomerőmű bővítése jókora részben német lobbisták munkájának köszönhetően vált elfogadhatóvá Brüsszelben, cserébe többek közt azért, hogy a projektben nyugati cégek is részt vegyenek. Állítólag erről tárgyalt 2016-ban Orbán Viktorral Günter Oettinger német uniós biztos is, aki korábban az uniós energiaügyekért felelt.
Közép-Európából egyébként Szlovákia mellett – amely csak konzultációra hívta vissza moszkvai nagykövetét – Ausztria volt az az ország, amelyik egyetlen orosz diplomatát sem utasított ki. A hivatalos bejelentés szerint nyitva akarják hagyni a kommunikáció lehetőségét a Nyugat és Oroszország között. Sebastian Kurzot, nyugati szomszédunk fiatal kancellárját nevezték már az oroszok trójai falovának Európában, ezt a jelzőt azonban lassan annyi politikusra elsütik, hogy teljesen komolytalanná válik. Az viszont igaz, hogy Kurz nem sokkal – két hónappal – beiktatása után Moszkvában járt, ahol Vlagyimir Putyinnal tárgyalt, szintén támogatja az Északi Áramlat 2.-t, és az általa vezetett osztrák kormány is szívesen üzletelne orosz gázzal.
