A németek lelkiismerete: Helmut Schmidt (1918–2015)

A politikában se szerette a nagyon új ötleteket, szerinte „akinek víziói vannak, az menjen orvoshoz”.

Techet Péter
2015. 11. 10. 18:30
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Már rég elmúlt kilencvenéves, amikor egy televíziós show-ban megkínálta a műsorvezető egy e-cigarettával a láncdohányos Schmidtet. „Dehogy próbálok ki hülyeségeket” – utasította el Schmidt az ajánlatot. És amennyire kicsi és jelentéktelen ez az anekdota, annyira sokat mutat az egykori szocdem kancellárról: makacsság, szikárság, határozottság, realitásérzék. A politikában se szerette a nagyon új ötleteket, szerinte „akinek víziói vannak, az menjen orvoshoz”.

Helmut Schmidt 1918-ban született egy hamburgi polgári családban. A Hanza-város mentalitása, eleganciája, északias pragmatizmusa élete végéig meghatározta. Hamburg a közép-európai németek számára már majdnem a Nyugat, a nagyvilág. Ahogy Schmidt mondta: „a szabadság elővárosa”.

Schmidt végigcsinálta az egész huszadik századot: nem megfigyelő, hanem résztvevő volt olyan korszakokban is, amikor nagyon nehéz volt helyesen dönteni. Schmidt például a náci korszakban egyáltalán nem volt olyan bátor, mint Willy Brandt, aki kész volt a hazájának is hátat fordítani, s nem volt hajlandó a nácikkal együttműködni. A háború utáni nyugatnémet politikáról sokat mutat, hogy Brandtot nemcsak a jobboldaliak, de a pártján belül is sokan megfutamodással, hazaárulással vádolták ezért. Schmidt tényleg nem futamodott meg, és ezért az ő életrajzában több német ismerhetett magára, mint a rendkívüli Willy Brandtéban. Helmut Schmidt ugyan azt állította, hogy kezdettől ellenezte a nácikat, a Wehrmachton belül náci elköteleződésűként jellemezték, és egy helyütt maga ismerte el, hogy csak 1945-ben vesztette el utolsó illúzióit is a nácizmus kapcsán. Hasonlóan németek millióihoz. Schmidt persze sohasem volt a nácik számára egészen „tiszta”: apja ugyanis egy zsidó bankár zabigyereke volt.

A háború után közgazdaságtant hallgatott, és belépett a szociáldemokrata pártba (SPD), amelynek amúgy sohasem volt az elnöke, még kancellársága idején sem. Willy Brandt 1969-os győzelme után először védelmi, majd pénzügyminiszter lett a szociálliberális kormányban. Brandt 1974-ben azonban lemondani kényszerült; a kancellári poszton Helmut Schmidt követte. 1982-ig volt hatalmon, ezalatt megerősítette a német–francia együttműködésen alapuló európai integrációt. A konzervatív francia elnökkel, Valéry Giscard d´Estaing-nel a személyes jó barátság és az elkötelezett Európa-pártiság kötötte össze. Kancellársága idejére esett a német baloldali terrorizmus megjelenése is, amivel szemben a law and order kancellárjaként lépett fel. Bírálta is ezért a pártja baloldala, és Schmidt sokszor úgy érezte, hogy a pártelnöknek megmaradt Willy Brandt se állt ki mellette. Brandtot azonban élete végéig csodálta, talán kicsit irigyelte is: főleg a náci korszak alatt tanúsított bátorságáért.

1982-ban végül kifarolt a kormánya mögül az FDP, és a liberálisok átálltak a CDU mellé. 1982 óta Helmut Schmidt már csak nyugdíjasként van jelen a német politikában. Hatalmának csökkenésével nőtt a tekintélye.

Schmidt nem lett korszakalkotó, mint Adenauer, Brandt vagy Kohl. Mire hatalomra került, Adenauer már megteremtette a gazdasági csodát, Brandt véghez vitte a keleti nyitást. Az egyesítés kancellárja pedig aztán Kohl lett. De talán Schmidthez, aki tényleg nem kedvelte a nagy terveket, jobban illett ez a szerep: a kötelességtudó kancelláré és a bölcs, cigarettázó öregúré. Nem véletlen, hogy állítólag Angela Merkel őt tartja példaképének: semelyikük se korszakalkotó, semelyikük se nagy álmodozó, inkább reálpolitikus. De ahogy Merkelt, úgy Schmidtet is egy nagyon kemény, határozott, protestáns, mély erkölcsi tartás határozta meg. Nem a víziókban, hanem a morálban hitt. Az SPD-n belül is mindig elutasította az ideológiákat, a különféle marxizmusokat – ő „az etikus szocializmust” vallotta. Amit sokszor egyszerűen felebaráti szeretnek fordított.

Így lett élete végére a német társadalom örökös élő lelkiismerete, aki televíziós műsorok rendszeres vendégeként, újságcikkek állandó szerzőjeként – 1983 óta a hamburgi Die Zeit hetilap egyik kiadója volt –, gyakori interjúpartnerként vagy könyvszerzőként osztotta ki a német politikát, társadalmat. Az euróválságban például több szolidaritást követelt, és keményen bírálta a német kormány fiskális szemléletét. Európa ugyanis nagy szívügye volt. Giscard d´Estaing egykori francia elnökkel még 2013-ban jelentetett meg könyvet, amelyben egy kisebb, de gyakorlatilag egységes államként működő Európára tett javaslatot. Nemcsak Európa kapcsán várt el szolidaritást, de a menekülthelyzetben is megértést kért a menekültek kapcsán, és örömmel látta, hogy a német társadalom milyen segítőkész.

Schmidt idős korára lett azzá a becsült, tisztelt „nagypapává”, valóságos élő legendává, amivé kancellársága alatt nem sikerült válnia. Legendaként ott volt ugyanis akkoriban felesége, a németek által nagyon kedvelt first lady, Lokki Schmidt. A 2010-ben elhunyt feleségéhez fűződő szerelméről Schmidt – meghazudtolva a kemény hamburgi mítoszát – mindig elcsukló hangon beszélt.

Helmut Schmidt polgáribb, atlantistább, európaibb volt, mint a német szociáldemokraták többsége. Brandt nagyvilági eleganciája, baloldali romantikája és Schröder nyíltan Amerika-kritikus különútja mellett Schmidt szocdem kancellárként a társadalmi közepet jelenítette meg. A szocdemeknek azóta sem sikerült – Schröderrel sem – találniuk olyan politikust, aki morális alapállásból baloldali, de nem hagyja magát utópiáktól félrevezetni.

Schmidt 1982-es bukása után nem kényszerült már rá a reálpolitikára. Elmondhatta, amit gondol. Egyes konzervatívok szerint kicsit sokszor is szólalt meg. Amikor megjelent valahol, nemcsak azt lehetett tudni, hogy – fittyet hányva mindenféle tilalomra – azonnal rágyújt, de az is várható volt, hogy legalább egy komplett világmagyarázat vagy egy teljes erkölcsi prédikáció következik. A konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung viccből ezért bevezette a „Kérdezze Helmut Schmidtet!\" rovatot: itt azonban a világ nagy kérdéseire nem a kancellár Helmut Schmidt, hanem a telefonkönyvekből véletlenszerűen kiválasztott Helmut Schmidtek válaszoltak.

A konzervatív Cicero magazin nekrológjában megjegyezte, hogy a politika szívesen hallgatta meg, de csak nagy ritkán követte a tanácsait. Saját pártján belül még kancellárként se rendelkezett óriási hatalommal, pláne utána. Schmidt inkább a német közélet kultikus figurája lett: cigarettafüst, hamburgi hűvösség, északi humor, egyenesség. Egy-egy nagy kérdést néha röviden és velősen intézett el, például, hogy „szar dolog ám a háború”. Mindenki drukkolt hát, hogy ez a különc hamburgi öregúr megérje a százat is.

Helmut Schmidt kedden, délután fél háromkor hunyt el otthon, a szülővárosában. Kilencvenhat éves volt. Kancellárként nem ő volt a legjelentősebb, legfontosabb. De ő lett a legkedvesebb. Nem történelmet írt, mert régóta felülről nézte már az eseményeket. Nem is a hatalmára fognak majd emlékezni a németek.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.