Berlintől Pekingig, Piliscsévtől Mánfáig szerte a nagyvilágon egyre elterjedtebb az e-bicikli. Neeem, ez most nem az az „e-bigyó”, amit kinyomtatsz és bárkit megölhetsz (van ilyen: fegyvernyomtatónak hívják), és nem is élelmiszer-adalék, bár bizonyos tekintetben az egészséges életmódot hasonló módon gáncsolja. Mielőtt még jobban belemennénk ebbe, elmesélném, egy kollégám élménybeszámolója sarkallt ezen lapszemle megfirkálására; Piliscséven, ahol lakik, néhány idős papi és mami együtt jár-kel a kertkapu és a kisbolt, a templom és a kocsma viszonylatban picit zümmögő, bicikliszerű dologgal, vígan felmegy emelkedőn, és hát talán valamiféle státuszszimbólumként is birtokolja, használja az Eszközt – a villanymeghajtású biciklit.
A piliscsévi életszínvonaltól kicsit röppenjünk el. Egy a BBC internetes felületén található, tavaszköszöntő összeállításban Duncan Walker arról cikkez, hogy ő két hétig tesztelt egy ilyen drótszamarat, begyűjtve közben egy jókora fürt infót, tapasztalatot. Lássuk!
Walkernek igazából könnyű dolga van, hiszen terepe, London eléggé „ovis” még bringás szempontból, így minden, amihez a témában nyúl, kész aranybánya, vagy ahogy most mondani kell: innováció. Legyünk igazságosak, összegyűjtött ez a Walker egy rakás érvet és ellenérvet az e-bringával kapcsolatban, és egy jó nagy kört téve arra a megállapításra jut, amire mi a közepesen fejlett, de erősen feljövő bringás kultúránkban 2-3 percnyi gondolkodással, beszélgetéssel eljutunk – a lényeg, hogy azért csak eljut ő is.
Az írás szerint egyetlen év alatt 300 ezer e-bringát adtak el Németországban, a hozzá képest bolhányi méretű Hollandiában 175 ezret, az Egyesült Királyságban (jé ) alig 20 ezret (Londonban állítólag 1600 van forgalomban). Az összeállításban szereplő londoni klinikai dolgozó, Anne-Laure Espie tipikus e-bringa-célközönségnek számít, kocsival ingázik, a munkahelyéről pedig egész nap csillagtúrákat tesz a városban a különféle ügyfelekhez. A robogót veszélyesnek tartja, és nem is talál neki parkolóhelyet mindig mindenhol, csakúgy mint az autónak, amivel legalább reggel meg tud állni a klinikánál. A kiváló reklámszöveg az ő szájába van adva: semmi izzadság, semmi domboldal – csak egy kis tekerés, és máris 25-tel robog az élet. Azt, mondjuk, nem tudom, Duncan honnan vette az 500-2000 angol fontos (180-700 ezer forint) beszerzési árat, ennél a jelenleg vásárlásra érdemes(!), új e-bringa-modellek esetében többről tudok (Aki lát újat 500-ért fontban, linkelje be, legyen szíves!)
Hogy legyen azért egyértelmű: egy kis tekerintés után bekapcsol a villanymotor, és 25-tel megy a cucc. Ennél gyorsabban menni csak emberi erővel lehetséges ezekkel a kerékpárokkal, de az említett tempó is versenyképes a tömegközlekedéssel (pláne Londonban – annak, akit nem gázolnak el gyorsan). Persze egy ilyen baromi nehéz behemótot azért nem lehet csak úgy masszívan 30 fölött hajtani. Két eléggé nagy hátránya tehát az indulási dinamika és a „testtömeg”. Utóbbi miatt egy biztonságos kerékpártárolóval nem rendelkező városlakó (szerintem mindenki ilyen ) képtelen ilyet tartani, emeletre felcipelni ugyanis irtózatosan kényelmetlen utcai felszerelésben 25-30 kilót. A cikkben ezen a ponton megint jön a reklámbuborék: ne aggódjon a biztosítás miatt, mert nem kell erre kötni, hisz nem autó. Köszi! Valószínűleg egyébként a tekerni egyáltalán nem akarók kedvéért skiccelta fel a szerző ezt az adatot is: 33 kilométert is kibír az aksi egy konnektoros töltéssel – a ma vásárlásra érdemes modellek valamennyi tekeréssel ki kell, hogy bírjanak több mint 100-at is.
A villanycanga ellenzői közé sorolható a Cycling Plus magazin szerkesztője, Rob Spedding. Számára a kerékpározás éppen a tekerésről és a hétköznapi fittségről szól. Úgy kezdi az e-bicikli értékelését: „ez egyszerű csalás”. Részletesebb mondókáját így foglalhatnánk össze: ha fel akarunk jutni a Kékesre, azt saját erőből érdemes. Ebben márpedig tökéletesen igaza van. Azt persze elismeri – és akkor itt most egy nagyon fontos pontnál, a célközönségnél tartunk –, hogy rávenni valakit egyáltalán biciklizésre ezzel nagyon jó indulás, mivel a tekerés végső soron elkerülhetetlen, s minden egyes ember, aki autóból ül át ilyenre, radikálisan csökkenti a légszennyezést.
A válság angol földön is megmutatta: az érdeklődés nem csökkent a takarékos közlekedési megoldások, így az e-biciklik iránt sem, sőt, mivel minden másnak visszaesett a kereskedelme, a bringás értékesítések 12 százaléka ma már az e-bicikliké.
Kicsit Piliscsév felé kacsingatunk megint: ahogy „odakint” tudják, nálunk is egyértelmű, hogy az idősebbek körében népszerű közlekedési eszköz terjedésével kezdetben okvetlenül nő a balesetek száma, ugyanis akik már rég nem bringáznak vagy már kopik az egyensúlyérzékük, elég, ha egy kicsit is nem jól választják meg a sebességüket, és már a reflexeikre sem támaszkodhatnak éles helyzetben. A válság által kevésbé körbenyalt világrészeken viszont van szufla azon gondolkodni, mennyiért hirdessenek tanfolyamot az időseknek az e-bringa használatára, nálunk kb. arra van lehetőség, hogy a baleseti statisztikát egy másik szegmensben igyekszünk kistafírungolni.
Ha valaki úgy érzi, hozzáállásom túlságosan gúnyos, pillantson bele egy kis dél-budai kedvcsinálóba!
London polgármestere, Boris Johnson mindenesetre egy kis összegű (900 font) közlekedésbiztonsági intézkedés keretében utcára zavart egy-két e-montis zsarut, és bejelentette, hogy 2016-tól jön az e-bérbinga is (nálunk BuBi, természetesen motor nélkül). Mentségükre legyen szólva a drága jó londoniaknak, hogy a dombvidék és az ottani „Moszkválmán” tér közt lesz elérhető a 21. század kerékpáros szolgáltatása.
Csattanó, hogy a cikkíró végül eljut a nagy következtetésre, vagyis egy merőkanálnyi cinizmust fölbuggyantva elsóhajtja, mennyire „jó” a hegyre fölfelé a jeges szélben a kerékpáron – pihenni.
