Kommunikáció biciklisekkel: há' merre csángázol, te?

A paraszt bácsis GPS szavai gyakran eszembe jutnak, amikor biciklisként a közlekedés más résztvevőivel érintkezem.

Amikor jövök befelé az Üllőin, a Corvin negyednél rendre tanulságos helyzetbe kerülök. Nem nagy ügy igazán, de annál tanulságosabb. A szélső sávban érkezem a lámpához, ami, mivel nincs zöldhullám, a lámpa alá, a sor elé-mellé beállást jelenti. Nem ritkán úgy lehet ezt megtenni, hogy a jobbra elkanyarodó autókon át kell, hogy evickéljek a sáv közepére húzódással, na ez legyen az elemzett pillanat, amire egyébként bárki ráismerhet a saját hétköznapjaiban.

Ahhoz, hogy a helyemre kerüljek, interakcióba kell lépnem az autóssal, ilyenkor pedig a következő kommunikációs eszközök állnak rendelkezésre.

1. Dudálás
Értelemszerűen ezzel az autós élhet, a bringás csengő nem üti át az autóüveget. Az autós gyakran jelzi ezzel, hogy szerinte nem jól vannak körülötte a dolgok, de nem ritkán olyan indíttatásból is megnyomják a sofőrök az autókürtöt, hogy nyomatékot adjanak az adott kerekező édesanyja és az egyik legősibb mesterség között fennálló közvetlen kapcsolatnak, amit szóbeli formában a dudálással párhuzamosan fejeznek ki. Bringásként fel kell rá hívnom a figyelmet, hogy mozgó biciklisre rádudálni iszonyúan értelmetlen, mivelhogy az leginkább csak arra jó, hogy megijessze azt, aki biciklizik, ezáltal közvetetten okozója lehet akár egy súlyos balesetnek. Akinek ez sérti az igazságérzetét, olvasson tovább!

2. Indexelés
Ezzel az eszközzel mindenki élhet és bármikor. Ahogy a körútra kikanyarodó sort meglátom, már azzal is számolhatok jó előre, hogy nem fogok tudni a sáv szélén, egyenes vonalon eljutni a helyemig a lámpa alatt, be kell húzódnom a sáv másik oldalára, kikerülve az egyébként késve sávot váltó kocsikat. A számolgatás persze nem látszik kifelé, a bal praclimat még sávon belüli helyzetváltoztatás esetén is kiteszem jól láthatóan, és ha módomban áll, hátra is pillantok, mert a szemkontaktus baromi fontos. Tudnia kell az autósnak, hogy én csak kiteszem a kezem, és megyek, vagy tudom is-e, hogy mehetek. Ugyanakkor az autós sem árt, ha tudja, az index nem véletlenül van az autóján, ha sávot vált, még ha nincs is ott senki (szerinte), azt használnia kell.

3. Intés, biccentés, integetés
Amikor indexeltem és utat kaptam, első dolgom, hogy feltett kézfejjel jelzem: „Köszi!” A sofőrök viszont hiába gondolják, hogy az ő autóból eleresztett kézmozdulataik jól látszanak – ezt gyalogosként is mondom –, egyáltalán nincs így. Ha világos van, az ég színe éppen úgy tükröződik, hogy a gyalogos, kerékpáros pontosan az eget látja a szélvédőn. Legyen szíves tehát minden autós tudomásul venni, hogy hiába jó fej, amikor például lassítani látszik egy zebrán, a gyalogos – jogát gyakorolva – akkor fog bátran elindulni, ha azon kívül, hogy úgy érzi, megáll az autó, ezt a kocsiból egyértelműen jelzik is, mondjuk villantással. A kocsiban van mindig a legsötétebb kívülről nézve. Nappal is, éjjel még inkább.

4. Villantás
Ez minden, járműből érkező integetést, jelzést helyettesít, főleg ha elengedésről van szó, ráadásul kisebb energia és rövidebb idő is bármi másnál. Ezt szeretnénk kérni a kiabálás, édesanyánk csuklatása és az elütés, leszorítás, hepciáskodás helyett. Szebb és jobb lenne a világ

5. Mintha valami bringás-gyalogos viszonylatot is említettem volna. Igen, a gyalogos legyen egyértelmű mozgású – no, nem a Corvin negyednél, mert ott csak a villamosmegállónál van helye, az Üllői úton keresztbe csak aluljárón keresztül –, nézzen is föl, mielőtt nekiugrik, és hát valamennyire legyen is szabályos, ne induljon el villogó zöldnél és háborodjon fel, ha amikor nekem zöld van, nem veszem figyelembe, hol tart, akár előtte is elindulok – különben feltartanék egy tucat autót

Most, hogy így jól kiosztottam mindenkit – beleértve magamat is –, már csak egy dolog van hátra, összegezni. Lehet ezt az öt pontot lobogtatva azt hajtogatni, hogy a másik mekkora zsivány, de akár meg is lehet keresni benne azt, ami ránk vonatkozik, hogy mindannyiunknak egy hangyányit jobb legyen.