A kiállítás négy nagyobb egységben járja körül a múlt és a jelen a jövőhöz való ambivalens viszonyát és a szubjektum önazonosságának, az identitás feltérképezésének állomásait. A pavilon tereiben a különálló, de mégis egy közösségként létező, egymásra utalt testfragmentumok a közös és az egyéni tapasztalatok terhei alatt egymás tükörképében feloldódva próbálják elnyerni a végső formájukat.
A kiállítás koncepciója a művész egy korábbi kiállításához kapcsolódóan Arthur Schopenhauer sündisznódilemmájához nyúlik vissza. A filozófus által használt metafora az intimitás természetét hivatott érzékeltetni. Az ember mint társadalmi lény képtelen arra, hogy egyedül éljen, ezért folyamatosan keres másokat, akikkel megoszthatja a gondolatait, az érzéseit és szeretetét, de a közelség egyúttal sérülésekkel, sebekkel is jár.
A schopenhaueri gondolatmeneten tovább haladva velencei kiállítás asszociatív kiindulópontját Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének egy mozzanata adta. A regény főhőse a nászútján Velencéből Ravennába érkezve egyedül indul felfedezni a mozaikokat, hogy gyermekkorát felidézze. A sündisznódilemma tökéletesen illeszkedik a regény történetéhez: a hajdanvolt kultúrák emlékei nemcsak arra ébresztik rá a főhőst, hogy az egyén a saját társadalmi-kulturális meghatározottságából nyeri az önazonosságát, hanem arra is, hogy a jelene óhatatlanul a múlt fragmentumaira épül. A kiállítás nem a regény cselekményét parafrazeálja, hanem költői analógiaként használja fel a főhős mozaikokkal való találkozásának misztikus élményét, a megtapasztalás azon pillanatát, amikor a teljességélmény szétrobban, és az addig szilárdnak hitt világkép megkérdőjeleződik. A kétely révén ugyanakkor az ember képessé válhat arra, hogy szembenézzen a folyamatosan változó önmagával.
Az installáció mozaikkal borított szobraiban sajátosan keveredik az érzékiség és a virtualitás, az analóg és a digitális technikák, a valóságos és a szürreális: egy archaikus, mégis rendkívüli módon kortárs vizuális nyelvet megteremtve vizsgálják a szubjektum önazonosságának kérdéseit.
Keresztes Zsófia kiállítása, a művészettörténeti idézetek és a projekthez rendelt történetmesélés, az egész program narratívája élesen és pontosan tükrözi a jelen – nevezhetjük poszthumán korszaknak is – hangulatát. Stílusában és ikonográfiájában rafináltan elhelyezett kódok kötik össze a tartalmi és a befogadóban kiváltott érzelmi síkokat.
– fogalmazott a kiállítást megnyitó Fabényi Julia nemzeti biztos, a Ludwig Múzeum igazgatója.
Zsikla Mónika kurátor beszédében méltatta Keresztes Zsófia teljesítményét, aki több mit egy évi megfeszített és heroikus munkával létrehozta a magyar pavilon történetében az egyik legkomplexebb és legnagyobb volumenű, új művekből álló szobrászati kiállítását.
Ünnepelnünk kell őt, mert emberfeletti teljesítménnyel és kompromisszumok nélkül hozta létre mindazt, amit 2020 decemberében, a pandémia és a karantén legsötétebb pillanataiban Az álmok után: merek dacolni a károkkal címmel megálmodtunk és elterveztünk.
A kiállítást Velence után decemberben a Ludwig Múzeum Budapesten is bemutatja.
A biennále központi kiállításába Cecilia Alemani főkurátor idén beválogatott két magyar származású, kiemelkedő életművel rendelkező, 90-es éveiben járó művész, a Franciaországban élő Molnár Vera és az Amerikai Egyesült Államokból Agnes Denes műveit.
Az 59. Velencei Képzőművészeti Biennálét a nagyközönség április 23-tól november 27-éig látogathatja.
Borítókép: Részlet Keresztes Zsófia kiállításából a magyar pavilonban (Fotó: Biró Dávid)
