Vidnyánszky Attila belátta milyen szörnyű dolgokat művelt, bocsánatot kért mindenkitől

A Nemzeti Színház vezérigazgatója nyílt levélben reagált a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltásának hatodik évfordulóján elhangzott kritikákra. Vidnyánszky Attila szarkasztikus bocsánatkérésében hosszasan sorolja a modellváltás eredményeit, és élesen bírálja a FreeSZFE megemlékezését, illetve az egyetem korábbi működését.

Vidnyánszky Attila Fotó: Éberling András

Bodó Viktor Forrás: port.hu

A Vas utcai épület ügyében is visszautasítja a kritikákat. Állítása szerint az ingatlan visszaadása a református egyháznak igazságérzetükből fakadt, ráadásul megállapodtak arról, hogy az egyetem továbbra is használhatja az épületet. Hozzáteszi: az Ódry-színpadot is magában foglaló ingatlan megvásárlására és felújítására hat és fél milliárd forintot hagytak az utódaikra. Azt is állítja, hogy a korábbi vezetés fejlesztési tervei között az Ódry játszóhelyként való megszüntetése és sportteremmé alakítása is szerepelt.

Vidnyánszky a levél végén hangsúlyozza, hogy 2020-ban üres kasszájú, leromlott állapotú intézményt vettek át, távozásukkor viszont egy akkreditált, nemzetközileg is beágyazott, hat és fél milliárd forinttal rendelkező egyetemet hagytak hátra. Azt is kifogásolja, hogy a modellváltás utáni időszakot politikai elfogultságok mentén értékelik, és arra kéri a kritikusokat, hogy a hallgatók érdekében vegyék figyelembe az általa felsorolt eredményeket.

A levél végére Vidnyánszky arra figyelmeztet, hogy szerinte a 2020 előtti, zártabb és ideológiailag egyneműbb működés visszaállítására irányuló törekvések veszélyeztethetik az egyetem jövőjét. Zárásként azt hangsúlyozza, hogy az intézménynek olyan közösségnek kell maradnia, amelyben az eltérően gondolkodók is otthonra találhatnak.

A levél tejes terjedelmében itt olvasható:

„Bocsánatkérés - Vidnyánszky Attila nyílt levele

November 11-én a FreeSZFE a 2020-as modellváltás (az ő szóhasználatukban: egyetemfoglalás) hatodik évfordulójára emlékezett a Vas utcában – természetesen nem elhanyagolandó, de mérsékelt érdeklődés mellett. Archív vetítéssel, beszédekkel és koncertekkel. Bodó Viktor rendező az esemény kapcsán a Telexnek adott nyilatkozatában azt kifogásolta, hogy a hat évvel korábbi események felelősei azóta sem kértek bocsánatot, és közülük többen ma is az egyetemen dolgoznak. Mindezt a Magyar Színházi Társaság és a Színház- és Filmművészeti Egyetem új vezetésének támogatásával.

Érzelmes rendezvény volt: villámbeszédekkel, koreografált, lerendelkezett jelenetekkel. Ez utóbbi: 71 másodperces, részletesen, központi forgatókönyv alapján készítendő felvételek beküldésére szólították fel a színházi társulatokat és – ami igazán fájdalmas és elgondolkoztató – az egyetemi osztályokat. Mindezt a véleményformálás, az önkifejezés és a szabadság még nagyobb dicsőségére.

Kedves Emlékez(tet)ők! Ezt hívják úgy, hogy hódoltatás vagy idomítás. Ez az, amit határozottan megpróbáltunk, és úgy gondolom, hogy sikerült is az elmúlt hat évben elkerülni. És most bocsánatkérést várnak...

Mindezt a hamis nosztalgiát az a Bodó Viktor is táplálja, aki növendékként még így beszélt az alma materéről:

»Akinek van egy kis esze, az látja, mi és miért történik vagy nem történik, legfeljebb nem beszél róla, mert minek. Ez lesz ötven év múlva is. Így alakult ki, és így is marad... Az a baj, hogy erről csak egymás között lehet beszélgetni. Beszélgetünk, beszélgetünk, de harmadikos korában az ember már nem beszélget arról, hogy mennyire rossz az egyetem. Unalmas. (...) Amikor elkezdtünk dolgozni, nagy kupleráj volt. Mindenki dohányzott, az osztályterem borzalmasan nézett ki. Néha kitakarítottunk. A tanárok nem szóltak egy szót se. Azon sem csodálkozom, hogy a takarítónők is csak körbemosnak mindent.«

Schilling Árpád pedig így nyilatkozott meg ugyanekkor a Színház folyóiratban arról, milyen körülmények között tanultak:

»Ha valaki rendet akarna vágni ebben az iskolában, akkor mindent a nulláról kellene kezdenie, mert a bűn beleivódott a falakba. (...) Gyakorta előfordul, hogy egy tanár tisztán lép be az intézmény kapuján, de négy év alatt hihetetlenül bemocskolódik attól, hogy részt vesz ebben a rendszerben, ami sokszor csak a presztízsről szól.«

Vagy elhangzott ugyancsak a régi időkről: Egészséges emberek bejönnek az egyetemre, és egy év múlva neurotikussá válnak. Szóval bocsánatkérés... Természetesen megszólítva érzem magam.

És bocsánatot is kérek azért, hogy ezt az intézményt megváltoztattuk.

Bocsánatot kérni jöttem, nem mentegetőzni. Csakhogy a tények makacs dolgok, az érzelmeink viszont könnyen megcsalnak bennünket. Álságos tehát, amikor a tényekről folyó vitát az érzelmek síkjára terelik. Különösen, ha tudatosan teszik. Ezt hívják manipulációnak. Gyermekek esetében megrontásnak, fiatalok esetében lélekmérgezésnek. Aki így tesz, lelke rajta. De mivel mindennek a fiatalok, a hallgatók látják a kárát, kötelességemnek érzem, hogy a magam részéről vállaljam a felelősséget.

Bocsánatot kérek tehát a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány korábbi elnökeként, amiért munkatársaimmal erőfeszítéseket tettünk a következő eredmények elérésére...

A ránk bízott épületeket felújítottuk, a nem létező vagy leromlott állapotú stúdiókat modern technikával szereltük fel. Hallgatóink soha ennyi filmet nem készítettek – köszönhetően a Nemzeti Filmintézettel kötött együttműködésnek. A teljesség igénye nélkül olyan valóban nemzetközi hírű alkotók fogadták el a meghívásunkat, és tartottak nálunk mesterkurzust, mint az orosz Anatolij Vasziljev és Valerij Fokin, az olasz Alessandro Serra és Eugenio Barba, a görög Theodórosz Terzopulosz, a német Heiner Goebbels vagy a francia Ariane Mnouchkine két meghatározó színésze, és sorolhatnám...

Csak a tavalyi évben negyvennégy neves külföldi oktató volt nálunk. A Színházi Olimpiára tíz országból érkezett több mint kétszáz színinövendék, hogy a mi hallgatóinkkal adhassák elő Madách Tragédiáját. De növendékeink megfordultak az avignoni fesztiváltól Cannes-ig, Szentpétervártól Kolozsváron át Athénig számos helyen. Soha ilyen sokszínű oktatói kar nem volt ebben az intézményben, tehát nem elfoglaltuk az egyetemet, hanem rányitottuk a világra, és elősegítettük, hogy ne legyen olyan zárt és egyhangú, mint korábban volt.

A mostani szenvedélyes »érvelés« közepette sosem merül fel, hogy egyetemünk új ingatlanokkal bővült: legutóbb a régi Bányász mozi került az SZFE-hez. Rengeteg remek lehetőséget kínál, talán nem kellene hogy kárba vesszen. A Duna tévé egykori székháza ugyancsak az egyetem tulajdonába került, s mint új ingatlanunkat módszeresen, emeletről emeletre kezdtük felújítani. Itt hoztuk létre a Kovács László Műtermet, majd átadtuk a digitális, LED-falas virtuális filmstúdiót.

Hallgatóink a legmodernebb technikai eszközökkel készíthetnek mozgóképeket. Tucatnyi könyvet adtunk ki, Uránia néven saját lapot alapítottunk. Új szakokat akkreditáltunk, köztük akciórendező (second unit) szakot, pedagógiai képzést a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Tanárképző Intézetével együttműködésben. A színészképzésünk legnagyobb hibája korábban az volt, hogy levált a magyar valóságról: nem szolgálta ki a párját ritkító magyar kőszínházi struktúrát és így a magyar (adófizető) embereket.

A hallgatók korábban különböző okokból aránytalan mértékben a »független« szcéna felé fordultak. Ezzel szemben – és talán ezt hangsúlyoznám leginkább – az általunk indított osztályok olyan magas arányban tudtak elhelyezkedni kőszínházaknál, amire joggal lehetünk büszkék. Hallgatóink számára nemzetközi nyári táborokat szerveztünk annak érdekében, hogy lássanak, és találkozzanak más kultúrájú növendékekkel. A belterjesség és provincializmus elkerülése érdekében hallgatók érkeztek Párizstől Rómán át Pekingig, Moszkvától Bukaresten át Belgrádig, Torontótól Liverpoolon át Tbilisziig.

Ugyanez igaz az általunk meghívott, Európa-szerte elismert tanári gárdára. Fő célkitűzésünk az volt, hogy ne örökítsük tovább azt az igazodási kényszert, ami korábban meghatározta az egyetemet. Több mint ötven kulturális intézménnyel alakítottunk ki kapcsolatot, s ezek az intézményi megállapodásainknak megfelelően aktívak. És még sorolhatnám...

A szerdai megemlékezésen is felmerülő, hangzatos vád a mi vezetésünkkel szemben az egyetem Vas utcai épületéhez kapcsolódik, amelyet mi, úgymond, felelőtlenül visszaadtunk eredeti tulajdonosának, a református egyháznak. Azt a szónokok mindig elfelejtik közölni, hogy az ingatlan valóban a reformátusoké volt, s így mi azt nem pusztán klerikális buzgalomból szolgáltattuk vissza, hanem mert ezt diktálta az igazságérzetünk. (Van olyan archív fényképünk, amelyen a régi orgonasípok még láthatóak, ugyanakkor Rákosi Mátyás portréja is ott »díszeleg«.) Ugyanakkor megállapodtunk a református egyházzal, hogy az épületet továbbra is az SZFE fogja használni, illetve a református egyház kész átadni az ingatlant, amelynek megvásárlására és felújítására – benne az Ódry-színpaddal – utódainkra hagytunk hat és fél milliárd forintot. Ott van az összeg a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány számláján. Ez volna tehát a mi felelőtlen klerikalizmusunk...

A nosztalgikus hangvétel azért is álságos, mert az előző vezetés – az egyetemen megtalálható fejlesztési terv bizonyítja ezt – meg akarta szüntetni az Ódryt mint játszóhelyet, és sportteremmé alakították volna. Majd a modellváltáskor könnyezve virágokat helyeznek az épület elé...

Még egy adalék az Ódry-szólamokhoz. Nem vonom kétségbe, hogy a szovjet hatalomátvétel után az ott tanuló színinövendékek rengeteg élményt szereztek a Vas utcai épületben. De akkor miért ez az egyoldalúság? Menjünk egy utcával arrébb: a jelenlegi nevén Horánszky utcában ma a jezsuita rend Párbeszéd Háza néven működteti kulturális intézményét. Az ott található kápolnában ugyancsak főiskolai műterem volt. Ezek szerint – érzelmi alapon – ez is az SZFE-hez csatolandó?

Az akkor Makarenkó utcának hívott közterületen lévő épületet 1950 után »államosították« (miután a kommunista államhatalom a szerzetesrendeket feloszlatta). Előbb a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, később a Színház- és Filmművészeti Főiskola használta. A kápolnát kiürítették, freskóit és üvegablakait elfalazták, és filmstúdióvá alakították. Az épületegyüttest csak 2003-tól (!) kezdték fokozatosan visszaadni a jezsuitáknak. Ha az operatőröknek érzelmes emlékeik kötődnek az egykori műteremhez, akkor az is visszajár az egyetemnek? Helyezzünk el a Horánszky utca 20. előtt is virágokat? Az egész »nekünk ez jár, mert érzelmileg kötődünk hozzá« propaganda merő ábránd. Elvakít mindenkit.

A propagandával az a baj, ha valaki elhiszi: ha eleget ismételgeti, igaz lesz.

Bízom benne, hogy a mostani megemlékezés nem vezet a múlt idealizálásához, hamisan gerjesztett nosztalgiához, és nem erősíti fel azokat a törekvéseket, amelyek a 2020 előtti, zártabb, világnézetileg egyneműbb intézményi működés visszaállítását célozzák. Az elmúlt években a hallgatók, az oktatók és a munkatársak közös erőfeszítésével olyan egyetemet építettünk, amelynek célja nem csupán a szakmai tudás, elismerések és fesztiváldíjak megszerzése, hanem olyan emberek nevelése és a művészi pályára segítése, akik szabadok, bátran vállalják a saját véleményüket, nem kényszerülnek igazodásra, s akik nem periferikus és a közönség számára érdektelen, sokszor indoktrinált filmfesztiválokra termelnek, és nem pusztán az önmegvalósítást tartják szem előtt, hanem színházi és filmes munkájukkal, oktatási és kulturális tevékenységükkel elsősorban a magyar közönséget szolgálják.

Remélem, hogy ahogyan a modellváltás idején lehetőséget biztosítottunk az oktatóknak megkezdett osztályaik továbbvitelére, úgy a jövőben sem válik egyetlen oktató szakmai megítélésének vagy intézményi helyzetének meghatározó szempontjává a világnézeti hovatartozása. Az egyetem akkor töltheti be igazán a küldetését, ha megőrzi szellemi és művészi sokszínűségét, és olyan közösség marad, amelyben az eltérően gondolkodók is otthonra találhatnak.

Emlékeztetnék, hogy a modellváltáskor nem mi küldtünk el oktatókat, ők (egy részük) nem voltak hajlandóak velünk dolgozni, s később is kizárólag azoktól kényszerültünk megválni, akik módszeresen lejáratták és akadályozták az egyetem munkáját. Ehhez olyan feltételekkel adtuk át utódainknak az egyetemet fenntartó alapítványt, ami lehetővé teszi számukra a gyümölcsöző munka folytatását.

2020-ban egy üres kasszájú, leromlott állapotú intézményt vettünk át, és a hatalmas médiakampány ellenére, kiemelkedő hallgatói érdeklődés mellett egy akkreditált, nemzetközileg is beágyazott, a felelős gazdálkodásnak köszönhetően hat és fél milliárd forinttal rendelkező intézmény vezetéséről kellett leköszönnünk. Hálás vagyok minden dolgozónak, hallgatónak és oktatónak, aki ebben a munkában részt vett. És kérek minden gyűlölködő, személyeskedő véleményformálót, hogy a hallgatók fejlődése és nyugodt munkavégzése, valamint egyetemünk jó híre érdekében lépjen túl politikai elfogultságán, és vegye figyelembe a tényeket” – zárja nyílt levelét Vidnyánszky Attila.