Vajda & Vajda

Az elmúlt napok kiemelkedő koncertélményeit köszönhetem zeneéletünk számos Vajda névre hallgató művésze közül két rendkívüli muzsikusegyéniségnek: Vajda Jánosnak és Vajda Gergelynek. Mindketten pályájuk igen fontos, eseményekben és eredményekben gazdag szakaszát élik, s nevük – hál' istennek – mostanában ugyancsak gyakran szerepel plakátokon, műsorlapokon, kulturális tudósításokban. De az még nem fordult elő, hogy egyetlen hét leforgása alatt olyan sűrű programot írjon elő számukra a sors, mint ezúttal tette, Vajda Jánost két ősbemutatóra – Missa in H, Színházi dalok – hitelesítve, Vajda Gergelyt meg három olyan parádés karmesteri feladatra, mint egy zenekari Brahms-est a főiskola nagytermében, A katona története (Sztravinszkij) a Régi Zeneakadémián, valamint a Mandarin és a Kékszakállú (Bartók) az Operaházban. Ebből a sorozatból szemelget az alábbi recenzió, mely az új Vajda-misét bemutató MÁV Szimfonikusok előadása és a Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar Vajda Gergely dirigálta hangversenye alapján készült.Vajda János házi zeneszerzője a MÁV-zenekarnak, s negyedik miséje – a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával – e testületnek készült. Az előző három a capella mű, tehát kizárólag énekeseket foglalkoztat, most viszont a komponista szabadjára ereszthette végre hangszeres fantáziáját is, érezhető gyönyörűséggel dúskálva a számára kínálkozó szín- és hangzásbeli lehetőségekben. A liturgiai szöveg dramaturgiájához így ezúttal nemcsak vokális kifejezőeszközeiben alkalmazkodik – melyekkel egyébként mesterien bánik, s mindig páratlan hatást ér el -, hanem instrumentális megoldásaiban is merész és eredeti kötődést mutat. Engem mégis szívszorítóan szép és felzaklató kartételei ragadtak meg elsősorban, mint például a roppant izgalmaktól terhes Et resurrexit s a megrendítő Agnus Dei a Nemzeti Énekkar szuggesztív tolmácsolásában (karigazgató: Antal Mátyás). A nagyszabású Credo tenorszólóját Fekete Attila meggyőzően énekelte, a premierhangulat megteremtésében oroszlánrészt vállaló zenekart Gál Tamás ihletetten és magával ragadó temperamentumával vezényelte.Vajda Gergely a maga három diplomájával (klarinét, zeneszerzés, dirigálás) és alig 25 évével nemzedékének markáns egyénisége, aki ragyogó tehetségével, derűs magabiztosságával és hihetetlen állóképességével máris zeneéletünk élvonalába került, s reputációja nőttön-nő. Személyes tapasztalataim szerint a barokktól a kortárs zenéig minden stílusban otthonos, műfajok és formációk iránti affinitása nem ismer korlátokat. De az meglepett, hogy kortársait – mind a zenekar tagjai, mind a szólisták nagyjából az ő generációjához tartoztak – milyen éretten, higgadtan irányítja, mekkora fegyelmet követel tőlük, és mennyire animálja őket. Igaz, Brahms Kettősversenyében az a Fenyő László gordonkázott, akit a hangszer szuverén birtokosának tartok – s ezért vadászom is a fellépéseit -, a concertáló hegedű pedig Nemes Ildikó avatott kezében volt, azonban a hatalmas mű karakterét megrajzolni, a szólisták és a zenekar érzékeny egyensúlyát töretlenül fenntartani akkor is óriási penzum, ha a pódiumon csupa sztárzenész muzsikál. Dohnányiék persze ettől még messze vannak, ám az est második felében elhangzott – Schönberg által zenekarra hangszerelt – g-moll zongoranégyesben a fúvós szólamok erőteljesen megcélozták az említett színvonalat. S nekem hazafelé egyre az járt a fejemben, hogy Vajda karmester úr sikerében, lám, csendestársként osztozott a klarinétművészVajda is.