Futball-láz a lámakolostorban

Akinek kétségei lennének, hogy a futball iránti rajongás nem ismer sem országhatárokat, sem faji, nemzetiségi vagy vallási korlátokat, az tekintse meg Khyentse Norbu tibeti láma tibeti nyelvű, Bhutánban készült filmjét, az Isteni játékot.Az 1961-ben született rendező a buddhizmus nagy reformereként ismert, szentként tisztelt Jamyang Khyentse Wangporeinkarnációja. Szigorú, klaszszikus buddhista neveltetést kapott. Mint láma kolostort, buddhista meditációs központokat és filozófiai egyetemeket irányít, állít fel szerte a világban, gyakorló közösségeket szervez. És közben filmet rendez. Nem végzett semmiféle filmes iskolát, viszont gyermekkorától, az első televíziós élményétől kezdve csodálta a filmet. Később felfedezte a videofilmeket is, és ezzel végérvényesen beleszeretett a mozgóképbe, amely, szerinte, rendkívül fontos a hívő ember számára is, hiszen a film a látás és a hallás hatalmával hihetetlenül erősen képes befolyásolni. Segítője volt Bernardo Bertoluccinak a Kis Buddha elkészítésekor, és bár a saját szellemi öröksége, származása kizárná, hogy egy olyan új, a buddhizmustól roppant távol lévő művészet aktív alkotója legyen, mint a film, ő mégis efelé fordul. Talán azzal a szándékkal is, hogy valamiféle kapcsolódási pontot találjon az ezeréves tradíciók és a modern világ között, s így egymás kölcsönös megértését is elősegítse.Az Isteni játék mindenesetre ilyen szándékokat tükröz. 1998-ban vagyunk, zajlik a nagy őrület, a futball-világbajnokság. Egy a távoli hegyek között meghúzódó, a kínaiak agresszióját túlélt vagy elkerült buddhista kolostorba is elér a nagy esemény híre. A szerzetesnövendékek szabad perceikben maguk is gyakorolják a labdarúgást, bár a labda – és ez is jellemző, mert a nyugati civilizáció betörésének a jele – egy üres kólásdoboz. A legmániákusabb futballrajongó, a csupán tizennégy éves Orgyen, több társával együtt éjszakánként kiszökik a kolostorból, hogy egy kocsmában nézhesse a meccsek tévéközvetítéseit. Ahogy közeledik a döntő, úgy érlelődik benne és társaiban a vágy: azt már bent, a kolostorban nézhessék. Addig mesterkedik, míg sikerül pénzt szereznie egy öreg fekete-fehér készülék és egy megviselt parabolaantenna megvásárlására. Fel is állítják, minden szaktudás nélkül a berendezést a kolostor tetején, s bár a közvetítést megszakítja a szokásos áramszünet, mégis övék a nagy élmény: egyenesben látnak egy tőlük sok ezer kilométerre zajló eseményt, karnyújtásnyira mozognak a képernyőn a rajongott futballsztárok (Orgyen odáig megy, hogy a buddhista szerzeteslepel alatt a brazilok sárga trikóját viseli, rajta a 9-es, Ronaldót jelentő számmal). Tetszik ez a hihetetlen csoda a kolostor vezetőinek vagy sem, már nem igazán érdekes. Főleg azért nem, mert bár semmit nem értenek abból, amit látnak, maguk is odaülnek a képernyő elé. A nyugati civilizáció feltartóztathatatlanul betör a világot kizáró, őskövületnek tűnő kolostor falai közé is. Lehet, hogy az isteni játék, a futball az elkerülhetetlen változások elindítója lesz – és nem csak ebben a kolostorban?Khyentse Norbu, aki maga is reformernek számít, e gondolat felé hajlik. Ugyanakkor pontosan tudja, és meg is mutatja, hogy a régi, tradicionális szerzetesi életforma és elvek felbecsülhetetlen erkölcsi, filozófiai értékeket is képviselnek. Éppen ez a kettősség az, ami nem szájbarágós módon, hanem a történet és a figurák révén, a legerősebben szól a filmből.A rendező szimbolikus erejű képpel zárja a filmet: a konzervatív pap, Geko, a kolostor egyik vezetője és a kínaiak megszállta Tibetből átszökött és szerzetesnek készülő fiúcska, Nyama együtt indul sétára a hegyek közötti festői völgyben. A pap a szerzetesekszokásos napernyőjét viszi, afiúcska pedig egy papírforgót, ami vakító fehérségével elröppenő madárra hasonlít. Időtlen nyugalmú táj, a tradíciókat őrző, az újat nehezen megélő szerzetes és az „új” felé tartó kisfiú – Khyentse Norbu így foglalja egységbe filmje gondolatait. Az idős szerzetes, a kolostor vezetője pedig egy korábbi jelenetben megfogalmazza a legfőbb tanulságot: – Ha egy problémát meg lehet oldani, miért lennénk szomorúak? Ha nem lehet megoldani, mi értelme szomorúnak lenni?