Nyári mulatságok

A sarkig tárt ablakokból forró nyári esteken ugyanaz a hangözön zúdul ki az utakra: fegyverropogás, motorok dübörgése, fékcsikorgás, pofonok csattanása, tört csontok roppanása. Mintha meg se történt volna a médiapluralizáció, egy műsort néz a lakosság. Akár a hetvenes években, amikor még nem volt választása. Krimit, horrort, kalandot, sportközvetítést meg nyálas romantikát.Az elefántemberMást is nézhetne persze. A nagy, vakációs nézőhalászatban jó filmeket is horgára tűz egyik-másik televízió. Történetnek, izgalomnak, búfelejtésnek különbeket is a(z amerikai) típusprodukcióknál, csak éppen a kutya se figyel rájuk. A nagy népi reklám főleg az egetverő baromságokat ajánlja a nagyérdemű figyelmébe (Tüzet nyiss!, Lökött örökösök, Kopogó szellem, Nincs alku). Mi meg ott ragadunk előttük, és az érdekes, izgalmas, emberszabású (európai) mozi úgy röpül el fölöttünk, akár a költöző madarak, gólyák, fecskék csapata. Észre se vesszük, hogy a közelünkben időztek. A Duna Televízió mindig is készséges szállítója volt az értékes filmalkotásoknak, a magyaroknak is. (Reméljük, e jó tulajdonságát a szervezeti és személyi változások után is megtartja.) A Magyar Televízió meg – hosszú vívódás után – éppen most zárkózik fel e tekintetben mögötte. Minden napra tartogat egy-egy jó filmet (hétköznapokra is!), az utóbbi egy-két évtized nevezetes rendezéseit, olyan műveket, amelyekről első bemutatkozásuk alkalmával sokat beszélt a világ, már csak azért is, mert a műfaj válságának a végét jelezték. David Lynch 1980-as munkája, Az elefántember a maga fekete-fehér képsoraival például olyan pontos körképet ad arról, hogy miként reagálnak a különböző társadalmi rétegek a másságra (ami a megtörtént esetet feldolgozó filmben egy gyógyíthatatlan betegség által borzalmasan eltorzított emberi test), hogy azóta sem született mű, amely érzékletesebben ábrázolná a képmutató, üzleties, szenzációhajhász és a valóban humánus magatartásformákat a tragikusan különös életutak és ábrázatok láttán. (A véletlen sajátos időszerűséget is adott az angol filmnek a magyar képernyőn. Akkor vetítette az m2 Az elefántembert, amikor szinte valamennyi hírműsor vezető anyaga lett a volt Szovjetunióban meglelt hadifogoly története, és bizony jogos szorongással figyelhette az ember, mikor vált át ez a kétségbeejtően abszurd, világháborús történet szenzá-ciós sztorivá.)Másfajta – laza – aktualitást hozott a magyar publikumnak a Duna Televízióban bemutatott másik angol film, az 1991-es Névházasság. A „csodás” Nyugaton szerencsét próbáló kelet-közép-európai ifjúság kálváriáit mutatja be Krzysztof Lang rendezése a szép lengyel színésznő, Joanna Trepechinska főszereplésével. Nem valószínű, hogy éppen azokhoz a társadalmi csoportokhoz jutott el ez az igaz filmmese, amelyek e napokban lélegzetüket is visszafojtva figyelik, hogyan boldogulnak barátaik Nyugat-Európában vagy Kanadában, de talán többekben elülteti a maga művészi eszközeivel a gondolatot a kitű-nően megrendezett Névházasság: a gyökerek eltépésével, hiú ábrándokkal és reményekkel nehezebb érvényesülnie az embernek, mint a szülőföldjén, a maga kultúrkörében, hagyományvilágában.YarrabahMagyar filmes messzi idegenben forgatott dokumentumfilmje is beszélt erről a múlt héten, a vasárnap éjszaka bemutatott Yarrabah. Hogy ki az a Szabó Eszter, aki elment a Korall-tenger partjára, Ausztráliába, hogy elhozza nekünk (és a nagyvilágnak) az eboridzsinik igaz történetét, nem tudom. Nem ír róla az 1996-ban kiadott Magyar filmesek a világban című lexikon sem és más kiadvány sem. Mondhatnánk persze, hogy nem a rendező személye a fontos e megrendítően egzotikus dokumentumfilm esetében, hanem a felfedezés maga: van valahol a Földön egy kicsi falu, amelynek kétezer lakója egytől egyig olyan, anglikán misszionáriusok által erőszakkal „civilizált” ausztráliai bennszülött utóda, akinek a sorsa látványos példázat arról, hová vezet a gyökértelenség. (A teljes szétesettség, a kilátástalanság állapotába. A nemzedékeken át táborokban „nevelt” bennszülöttek utódai a nyolcvanas években elnyert függetlenségükkel sem tudnak mit kezdeni, visszajutni ősi földjeikre teljességgel lehetetlen, mérsékelt civilizáltságukkal munkát vállalni, érdemlegeset, a modern ausztrál társadalomban képtelenek. Isznak és kábítószereznek hát – mindhalálig. És – addig is – mesélik anyjuk, apjuk történetét, akit lovas rendőrök ragadtak el otthonukból, hogy a szociális darwinizmus eszméje szerint „intelligens és szeretetre méltó néppé neveljék e félvér ördögöket”.) Valami azt súgja azonban (nem a nemzeti büszkeség, á, dehogy), hogy ezt a tárgyilagosságával vádoló, gondos dokumentumfilmet nem is igen hozhatta volna olyan jól össze más, mint egy (idegenbe szakadt?, második-harmadik generációs?) magyar. Akinek szinte genetikai öröksége a tapasztalás: ember voltából fordul ki az, akit erőszakkal vonnak ki etnikai, nemzeti közösségéből, kultúrájából, hagyományvilágából, és sekélyes új tartalmakat kap csupán mindezért cserébe.