Nyári mulatságok

Lőcsei Gabriella
2000. 08. 15. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A sarkig tárt ablakokból forró nyári esteken ugyanaz a hangözön zúdul ki az utakra: fegyverropogás, motorok dübörgése, fékcsikorgás, pofonok csattanása, tört csontok roppanása. Mintha meg se történt volna a médiapluralizáció, egy műsort néz a lakosság. Akár a hetvenes években, amikor még nem volt választása. Krimit, horrort, kalandot, sportközvetítést meg nyálas romantikát.Az elefántemberMást is nézhetne persze. A nagy, vakációs nézőhalászatban jó filmeket is horgára tűz egyik-másik televízió. Történetnek, izgalomnak, búfelejtésnek különbeket is a(z amerikai) típusprodukcióknál, csak éppen a kutya se figyel rájuk. A nagy népi reklám főleg az egetverő baromságokat ajánlja a nagyérdemű figyelmébe (Tüzet nyiss!, Lökött örökösök, Kopogó szellem, Nincs alku). Mi meg ott ragadunk előttük, és az érdekes, izgalmas, emberszabású (európai) mozi úgy röpül el fölöttünk, akár a költöző madarak, gólyák, fecskék csapata. Észre se vesszük, hogy a közelünkben időztek. A Duna Televízió mindig is készséges szállítója volt az értékes filmalkotásoknak, a magyaroknak is. (Reméljük, e jó tulajdonságát a szervezeti és személyi változások után is megtartja.) A Magyar Televízió meg – hosszú vívódás után – éppen most zárkózik fel e tekintetben mögötte. Minden napra tartogat egy-egy jó filmet (hétköznapokra is!), az utóbbi egy-két évtized nevezetes rendezéseit, olyan műveket, amelyekről első bemutatkozásuk alkalmával sokat beszélt a világ, már csak azért is, mert a műfaj válságának a végét jelezték. David Lynch 1980-as munkája, Az elefántember a maga fekete-fehér képsoraival például olyan pontos körképet ad arról, hogy miként reagálnak a különböző társadalmi rétegek a másságra (ami a megtörtént esetet feldolgozó filmben egy gyógyíthatatlan betegség által borzalmasan eltorzított emberi test), hogy azóta sem született mű, amely érzékletesebben ábrázolná a képmutató, üzleties, szenzációhajhász és a valóban humánus magatartásformákat a tragikusan különös életutak és ábrázatok láttán. (A véletlen sajátos időszerűséget is adott az angol filmnek a magyar képernyőn. Akkor vetítette az m2 Az elefántembert, amikor szinte valamennyi hírműsor vezető anyaga lett a volt Szovjetunióban meglelt hadifogoly története, és bizony jogos szorongással figyelhette az ember, mikor vált át ez a kétségbeejtően abszurd, világháborús történet szenzá-ciós sztorivá.)Másfajta – laza – aktualitást hozott a magyar publikumnak a Duna Televízióban bemutatott másik angol film, az 1991-es Névházasság. A „csodás” Nyugaton szerencsét próbáló kelet-közép-európai ifjúság kálváriáit mutatja be Krzysztof Lang rendezése a szép lengyel színésznő, Joanna Trepechinska főszereplésével. Nem valószínű, hogy éppen azokhoz a társadalmi csoportokhoz jutott el ez az igaz filmmese, amelyek e napokban lélegzetüket is visszafojtva figyelik, hogyan boldogulnak barátaik Nyugat-Európában vagy Kanadában, de talán többekben elülteti a maga művészi eszközeivel a gondolatot a kitű-nően megrendezett Névházasság: a gyökerek eltépésével, hiú ábrándokkal és reményekkel nehezebb érvényesülnie az embernek, mint a szülőföldjén, a maga kultúrkörében, hagyományvilágában.YarrabahMagyar filmes messzi idegenben forgatott dokumentumfilmje is beszélt erről a múlt héten, a vasárnap éjszaka bemutatott Yarrabah. Hogy ki az a Szabó Eszter, aki elment a Korall-tenger partjára, Ausztráliába, hogy elhozza nekünk (és a nagyvilágnak) az eboridzsinik igaz történetét, nem tudom. Nem ír róla az 1996-ban kiadott Magyar filmesek a világban című lexikon sem és más kiadvány sem. Mondhatnánk persze, hogy nem a rendező személye a fontos e megrendítően egzotikus dokumentumfilm esetében, hanem a felfedezés maga: van valahol a Földön egy kicsi falu, amelynek kétezer lakója egytől egyig olyan, anglikán misszionáriusok által erőszakkal „civilizált” ausztráliai bennszülött utóda, akinek a sorsa látványos példázat arról, hová vezet a gyökértelenség. (A teljes szétesettség, a kilátástalanság állapotába. A nemzedékeken át táborokban „nevelt” bennszülöttek utódai a nyolcvanas években elnyert függetlenségükkel sem tudnak mit kezdeni, visszajutni ősi földjeikre teljességgel lehetetlen, mérsékelt civilizáltságukkal munkát vállalni, érdemlegeset, a modern ausztrál társadalomban képtelenek. Isznak és kábítószereznek hát – mindhalálig. És – addig is – mesélik anyjuk, apjuk történetét, akit lovas rendőrök ragadtak el otthonukból, hogy a szociális darwinizmus eszméje szerint „intelligens és szeretetre méltó néppé neveljék e félvér ördögöket”.) Valami azt súgja azonban (nem a nemzeti büszkeség, á, dehogy), hogy ezt a tárgyilagosságával vádoló, gondos dokumentumfilmet nem is igen hozhatta volna olyan jól össze más, mint egy (idegenbe szakadt?, második-harmadik generációs?) magyar. Akinek szinte genetikai öröksége a tapasztalás: ember voltából fordul ki az, akit erőszakkal vonnak ki etnikai, nemzeti közösségéből, kultúrájából, hagyományvilágából, és sekélyes új tartalmakat kap csupán mindezért cserébe.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.