Történelmi táncrevü

Ezeregy év meséi címmel, a szolnoki előadás-sorozatot követően, a Várszínházban láthatják az érdeklődők Román Sándor Táncszínházának produkcióját. Az előadás láttán óhatatlanul Michael Flatley munkássága jut eszünkbe. Az ír származású amerikai táncos-koreográfust sokan azért dicsérik, mivel a Brodway, illetve a West End ízlésének megfelelő módon állítja színpadra előadásait, igyekezve ezzel világszerte népszerűsíteni az ír népzenét, néptáncot. Követendő példaként talán ez is ott lebeghetett Román Sándor előtt, amikor megálmodta a magyar nép történetét amolyan madáchi logikát követő módon feldolgozó koreográfiáját.Zavarbaejtően sok átfedéssel találkozhatnak a nézők. Bizonyára emlékeznek: Flatley show-ja lassú furulyamelódiával kezdődik, később váratlan, robbanásszerű effekt és hatásos fényjáték kíséretében indul a sodró tempójú első etűd. Mindez szinte „tükörpontosan” így zajlik az Ezeregy év meséiben is. Mi több, az egész produkció szcenikai dramaturgiája szolgai mód követi a Lord of the Dance-ét.Hasonló egybeesések figyelhetők meg az amúgy nagyszerű zene kezelésében. Az autentikus dallamok (Rossa László) rendre-sorra a szintetizátor testetlen, steril hangján csendülnek, akár a harmóniák, továbbá előtérbe hozott gépdob zakatolása igyekszik a kor divatos popzenei hangzásába csomagolni a magyar folkmuzsikát. Vajon miért a művi megszólaltatás, amikor számos, mára világhírű együttes, mint a Ghymes, a Kormorán, a Gépfolklór, a Barbaro vagy a Vasmalom már bizonyították, miként lehetséges az autentikus elemeket sajátos hangszerelésben és harmóniavilággal társítva hitelesen eljátszani.A produkció díszlete csupán dekorációként fogja körbe a teret, nem segítve az előadást, nem szolgálva a táncosokat. A kosztümök mind anyagukban, mind megjelenésükben Flatley előadására hajaznak. A különbség annyi, hogy a magyar paraszti viselet szabását igyekszik stilizált módon belecsempészni a tánc-show látványvilágába.Lépésanyagát tekintve korrekt koreográfiát láthatunk, bár a rap-betét idegenül hat, ráadásul tetten érhető Novák Ferenc hatása. Az egyértelműen felvállalt showhatást gyengíti, hogy a tánckar nem mozog együtt, mint azt a megidézett amerikai musicalek esetében megszokhattuk. Nem önkényes az összehasonlítás, hiszen a világítás olyan – fejgépszerűen pásztázó, maszkos előtéttel felvértezett fénycsóvák – akár egy revüben, vagy éppen valamelyik televíziós show-műsorban. Értem Román Sándor szándékát: a magyar népművészetet a közízlés könnyen befogadható nyelvére hangolni, abban bízva, megszereti majd az is, aki egyébként idegenkedik a műfajtól. Kár volt ezt a mondhatni tisztes elhatározást elrontani azzal, hogy külföldi, ráadásul igen kommersz példát követ előadásában.