Stúdió nélkül nincs nemzeti film

Tíz éve mondom ugyanazt, és tíz éve nem figyelnek rá – magyarázza Banovich Tamás filmrendező, díszlettervező, hogy a filmszemlén, az életműdíj átvételekor miért nemcsak pillanatnyi érzelmeiről, személyes sorsáról beszélt, hanem a magyar filmgyártás állapotáról is. A díjátadásra persze olyankor került sor, amikor a napilapokat sürgeti a lapzárta, a tudósításokba csak a szikár tények kerülnek bele.Különös időszerűséget kapnak a szakember gondolatai a készülő filmtörtvény, a róla folyó viták tükrében. Úgy véli: ahhoz, hogy a magyar filmgyártás kilábaljon a hullámvölgyből, nem az egyes filmekre fordítandó összegeket kellene emelni, hanem elsősorban a filmgyártás körülményeit kellene átalakítani.– A filmgyártás nagy, közös nemzeti ügy. A magyar film úgy lett, hogy első lépésként 1917-ben a Róna utcában fölépült egy üvegműterem. Ez volt a bázis, amire alapozva mind a mai napig filmek készülnek, e mag köré épült a filmgyár. Ezzel párhuzamosan kialakult az a csapat, amely a filmet készíti. A forgatókönyv, a rendező, a szükséges pénz megléte alapdolgok, de önmagukban nem elegendők. Ha nincs az a 20-30 ember, aki igazán érti a dolgát, nem születik nemzetközileg elfogadható film. Nos, építészeti-technikai és személyi adottságaival Magyarországon a filmgyár képviselte a folytonosságot, a nagy zökkenők, váltások után – Trianon, a hangosfilm, a második világháború – mindig a Hunnia filmgyárban indult újra a munka. Olyan híre volt, hogy már a harmincas évektől állandóan érkeztek ide külföldről is forgatni. Közben tanultak a magyar szakemberek is, gazdagodott az anyagi-szellemi struktúra. Mindez megszakításokkal egészen 1990-ig tartott.– Mi történt a kilencvenes években?– Megjelent a gumicsont. A helyzet megértéséhez abból kell kiindulni, hogy a magyar állam a Magyar Mozgókép Alapítványon keresztül tíz év alatt mintegy 4 milliárd forintot adott a filmcsinálásra, miközben magára a nemzeti filmgyárra nem költöttek. „Nekünk adjatok pénzt, majd mi csinálunk filmeket” – mondták a rendezők, „producerek”, akik azután néhány kivételtől eltekintve nem a filmgyárban készítették filmjeiket. Megalakult a filmes kuratórium, amelynek jó néhány tagja elég szűk ízlést képvisel. Az is igaz, hogy ez a kuratórium szinte csak a filmre költött összegek 20-25 százalékát adta, ahogyan az említett 4 milliárd forint is csak a negyedrésze a filmre költött összegnek, de tény, hogy a pénz a rendezők és a „producerek” kezébe jutott.– Hogyan történnek a dolgok a világ más részein?– A világon a filmek mintegy hatvan százaléka a műtermekben készül. Csehországban volt a közelmúltban néhány olyan év, amikor a filmre szánt összegeket a műtermek korszerűsítésére fordították, azon az áron is, hogy ez idő alatt kevesebb filmet csináltak. Magyarországon kialakult az a felfogás, hogy a couler local a helyszínen forgatva adható vissza a legjobban. A külföldi kollégák csodálkoztak is, milyen könnyen tudunk kint forgatni. Persze, az emberek örültek, ha azt hallották, hogy nem a lakbért emelik, csak filmesek jönnek a lakásukba, s még némi pénzt is kapnak érte, de pillanatok alatt be lehetett jutni egy bankba is. Mikor az Ezeket a fiatalokat csináltam, forgattam a Szentháromság téri kollégiumban, az éppen Pesten tartózkodó Orson Welles döbbenten nézte, milyen lehetőségeim vannak. De ez a korszak elmúlt. Nézze meg, milyen magyar filmek értek el nagy sikereket külföldön is! Szabó István önéletrajzi ihletésű filmje, A napfény íze műteremben készült, szintúgy túlnyomóan ott forgatták a Jadviga párnáját, vagy Enyedi Ildikó filmjeit, ennek köszönhető a standard minőség. A magyar „producerek” valószínűleg kint forgatták volna azt a filmet, A miniszter félrelépet, amelyet a producer Andrew Vajna műteremben forgatott.– Ezek szerint mégiscsak alkalmasak a műtermek filmforgatásra. Vagy egyre kevésbé azok?– Lehet, hogy lassan már nem alkalmasak a körülmények egy Szabó István-film leforgatásához. Lepusztult az infrastruktúra. Ki gondolt az elmúlt tíz évben a segédoperatőrök, világosítók, műteremmesterek, festők, szobrászok, sminkesek, fodrászok, ruhások és a többiek helyzetére, vagy éppen a szakraktárak állapotára? Lebontották a Könyves Kálmán körúti filmgyárat, ahol a háború utáni első film készült. Eladták a pasaréti telepet, a Róna utcai filmgyári mag egy kereskedelmi stúdió tulajdonában van, az csinálja ott a kvízműsorait. Európa egyik legjobb szcenikai szakkönyvtárát megszüntették. Így jutottunk el oda, hogy a filmszemlén látszólag rengeteg film van, de csak kevés közöttük az igazán sikeres, ezek pedig a műtermekben készültek. Alaptétel: ahol a stúdió megszűnik, ott megszűnik a nemzeti filmgyártás is. Így jártak az osztrákok, amikor a televízió vette át a filmgyárat, így szűnt meg a dán, s most a svéd, olasz film.– Hallani, hogy a bérmunkák, a Budapesten forgató külföldi stábok száma is radikálisan csökkent.– Tíz évvel ezelőtt a franciák Magyarországon forgatták a Cyranót. Annyira elégedettek voltak, hogy több olyan részt is itt csináltak meg, amelyet eredetileg otthon akartak forgatni. A külföldiek ma elsősorban Prágába mennek. Akkora a túljelentkezés, hogy vannak, akiket a csehek nem tudnak fogadni. Így járt nemrégiben egy nagyszabású, de korántsem a Cyranóhoz hasonlóan igényes amerikai film is, amelyek stábja azután Pestre jött, de nem használta a magyar infrastruktúrát, inkább átutaztatták az óceánon összes emberüket.– Mi a megoldás?– Van a Róna utcában két műterem, amely a magyar film számára még ideálisabb helyszín, s vannak túlélői az infrastruktúrának. És vannak tehetséges, fiatal vezetők. A legfontosabb tehát, hogy ne a gumicsontot rágjuk tovább, ne mindenki saját maga számára követelje a pénzt a következő filmjéhez, hanem regeneráljuk a magyar film bázisát. Amennyi pénz egy-egy színház rekonstrukciójára jutott az elmúlt években, akkor azt elsősorban a filmgyáron keresztül kellene a filmhez juttatni, így ellenőrizhető lenne a pénz racionális fölhasználása is. Az eredmény szigorúan nyilvános, átlátható és a mainál eredményesebb filmgyártás lehetne.– Az érvelés logikusnak tűnik, csak az a meglepő, hogy mindezt az mondja, aki évtizedeken át a Jancsó-filmek díszlettervezőjeként a szabadban építette föl díszleteit.– A hihetetlenül magas filmgyári infrastruktúra nélkül soha nem lehetett volna fölépíteni ezeket a díszleteket. Kellett hozzá az a szakértelem, amely mind-mind a filmgyárból érkezett.