Sok út vezet az irodalmi érvényesülés Rómájába

Ötven éve fordít, megszámlálhatatlan olasz, francia, spanyol, portugál nyelvű könyvet ültetett át magyarra. Nagykövetként képviselte hazánkat Brazíliában, államfőkkel parolázott, Nobel-díjas írókat mondhat személyes ismerősének. Benyhe János az idők változásának ellenére, most is rendületlenül hisz a művészet teremtő erejében.A budapesti Eötvös-kollégium növendékeként a Pázmány Péter Tudományegyetem angol– francia szakát végezte el 1950-ben. Mi vonzotta a nyelvek tanulása, később különösen a hispanisztika felé a szegény sorsú hódmezővásárhelyi diákot?– Egészen fiatalon kialakult bennem a nyelvek iránti vonzódás. Szerény körülmények között nőttem fel, talán éppen ezért szerettem volna más világokat, más kultúrákat megismerni. Ezeket pedig idegen nyelvek közvetíthették nekem a Tisza-parti „világ végére”. Ez az irodalmak, művészetek sáncai mögé húzódás később is megkönnyítette életemet, szellemi értelemben és valóságosan egyaránt. A spanyol nyelvű világ iránt már a gimnáziumban feltámadt az érdeklődésem, de akkoriban még nem volt spanyoloktatás az egyetemen. Angol–francia–olasz szakra iratkoztam be, de egyszer csak megszüntették a háromszakosságot, így lettem végül angol–francia nyelv- és irodalom szakos bölcsészdiplomás. Nem hagytam föl azonban hispántanulmányaimmal – az első műfordításaim is spanyol nyelvből készültek –, talán ezért is hívtak meg tanítani az ELTE 1957-ben szervezett spanyol tanszékére.– Szerkesztőként a magyar kultúra külföldi megismertetésével is sokat foglalkozott. Véleménye szerint mennyire ismerik Nyugaton a magyar irodalom alkotásait?– Hiba volna azt gondolnunk, hogy e tekintetben sokat foglalkozik velünk a világ. Nem így van: de azért költészetünk, prózánk némi sikert is arathat egy elég zárt, jól körülhatárolt értelmiségi közegben egy-egy jó gyűjteményes kötet, fordítás révén. A költészet, általában az irodalom Nyugaton is keveseket érdekel. Stendhal ezt írta ajánlásnak A pármai kolostor végére: „A boldog keveseknek.” Ma sem más a helyzet. Molnár Ferenc, Zilahy, Márai bizonyos időkben sikereket ért vagy ér el világszerte, ideig-óráig, de ők sem tudtak tartós érdeklődést ébreszteni. Pedig ők a nagyvilág ízlésének is megfeleltek. De hát sok út vezet az irodalmi sikerélmény Rómájába. Érdemes lenne elgondolkodnunk azon: nem re-mélhetnénk-e nagyobb vagy legalább ekkora érdeklődést ritkábban fordított, jellegzetesen magyaros nagyjaink megismertetésétől. Már voltak sikeres próbálkozások: még egy gyakran érthetetlennek tartott magyar zseni, Ady Endre is aratott bizonyos külföldi sikereket, német, angol, francia, spanyol nyelvterületen. Óriási eredménynek tartom például Gara László emlékezetes magyar költői antológiáját, amelyben a francia költők színe-java jeleskedett magyar költők verseinek többnyire ihletett és – ráadásul Franciaországban ma már szokatlan – formahű fordításban.– Lát-e esélyt arra, hogy többen legyenek Magyarországon a „boldog kevesek”, az irodalom iránt érdeklődő állandó olvasók?– Le kell számolnunk a szocializmusnak azzal az illúziójával, hogy olvasó nép vagyunk. Thomas Mann vagy akár Kosztolányi Dezső sohasem lesz tömegolvasmány. Manapság meg éppen a „vizuális kultúra” a divat. Éltesse Isten, de nem hiszem, hogy valaha is lesz a könyv kézbevételének, az elmélyedt olvasásnak alternatívája. Ezért aztán mégis remélem, hogy a piacosodás viharos változásainak viszonylagos csillapultával többen vesznek könyvet a kezükbe, de azért alighanem elég hosszú folyamat lesz ez minálunk.– Benyhe János 1990 és 1995 között a Magyar Köztársaságot képviselte Brazíliában. Nem volt ez túl nagy váltás a szellemi embernek, nem volt nehéz beilleszkednie a diplomácia világába?– Nem éreztem nagy váltásnak. Világéletemben szenvedélyesen érdekelt a politika, különösen a külpolitika. Már kamaszkoromban figyelemmel kísértem a háború eseményeit, és később is naprakészen eligazodtam korunk világtörténelmében, így Latin-Amerika viszonyaiban is. Nagykövetként, hivatalból egész országunkat, de szívem szerint az Antall-kormány rendszerváltoztató igyekezetét képviseltem. Sosem voltam semmilyen pártnak a tagja. Az egymást követő diktatúrák alatt az határozta meg világszemléletemet, hogy nem akartam csatlakozni olyan ideológiákhoz, amelyek származás vagy gondolkodásmód szerint osztályozták az embereket. Nagyon korán rádöbbentem, hogy a második világháborúban a szabad világ egy vérgőzös zsivány segítségével győzött le egy vérgőzös gazembert. Szülővárosomban már 1944 végén – goebbelsi módon – a szemembe hazudott egy szovjet falragasz: magam láttam azt a kíméletlen rablást és tomboló erőszakot, amelyet a plakát tagadni igyekezett. Akkor határoztam el, hogy amennyire lehet, igyekszem „kimaradni” a nálunk is szervezkedő kommunizmusból, legfeljebb az érvényesülésemmel fizetek érte...– Ennek az eszmének a nevében legyilkoltak százmillió embert, ahogy az ön fordításában megjelent A kommunizmus fekete könyvéből tudjuk. Hogyan közelített ehhez a műhöz, milyen érzésekkel fordította le?– Arra törekedtem, hogy szépirodalmi igénnyel hozzam közel a magyar olvasóhoz a népszerű-tudományos francia szöveget. Fontosnak tartottam a könyv monda-nivalóját. Mert nemcsak a rémuralmat, a kiirtott embermilliók sorsát világította meg ez az írás, Szolzsenyicin nagy példatárának méltó párja és kiegészítője, hanem azt a káros és ellenszenves buzgalmat is, amellyel a nyugat-európai „baloldali” értelmiségiek próbálták, próbálják mentegetni a menthetetlent. A mű kiábrándult kommunista szerzői belülről ismerik a nyugati balos köröket és eszméket, így annál hitelesebben tudnak rámutatni a nyugat-európai értelmiség jelentős részének kóros önámítására, ami miatt nem tudta vagy nem akarta észrevenni a vért és a mocskot. Károsnak tartok minden áldozatrelativizáló számszerűsítést, énnekem mindenki bűnös, aki megölt egy embert származása, vallása vagy világnézete miatt. De a „nacionalista” és „internacionalista” hóhérok felelősségét sem vagyok hajlandó „relativizálni”. Amikor meg hazudozó, handabandázó, magát marxista forradalmárnak tartó és a „burzsoázia” megsemmisítésére gyürkőző sihedert látok a televízióban, elgondolkozom: vajon mennyi időnek kell még eltelnie egy utópisztikus eszme gyilkos gyakorlatának vállalhatatlanságáig?– Számos kitüntetése közt a portugál Tengerész Henrik Érdemrend lovagkeresztje is ott található. Csak nem egy portugál vitorlás kormányánál láthatjuk nemsokára?– Nem, nem. Ha már hajó, inkább a gőzöst szeretem. Különösen azért kedves nekem ez a kitüntetés, mert jelképesnek tekintem. A portugál államfő fordítói tevékenységemet ismerte el ezzel a rendjellel. Talán megsejtették Portugáliában, hogy mindig az a legnehezebb feladat egy közép-európai értelmiségi számára, hogy hullámhegyek, hullámvölgyek közt is a felszínen maradjon...