Filmmese a Szent Koronáról

Berek Kati szerzetesnővér képében, botra támaszkodva, nehezen formált szavakkal – Isten segítségével és a saját akaraterejével a teljes némaságból és bénaságból visszahozott színészi képességeinek gyönyörű bizonyságaként – arra inti az isteni elrendelésből az ország trónjára került uralkodót, hogy bocsássa szabadon politikai ellenfelét, hajdani szövetségesét és unokatestvérét, Salamont, ha szent életű elődjének, Istvánnak az örökéhez és földi maradványaihoz szarkofágjának felnyitása árán hozzá kíván jutni. És a hatalom teljében lévő férfiú engedelmeskedik neki.Ez az a jelenete – a Nemeskürty István forgatókönyve alapján Koltay Gábor által rendezett, a mozikban mától látható filmnek – a Sacra Coronának, amely (számomra legalábbis) szép és hihető egységbe fogja a – talán megtörtént – tényeket, a legendák világát és a mai, filmes mesemondók szándékát: megmutatni a XXI. század magyarjainak, miként keletkezhetett a maga tárgyi valóságában is, de kultuszként, a mindenkori halandó hatalmasságok fölé emelkedő eszmeként is a Szent Korona. A Corona Sacra. „Filmünk nem tudományos ismeretterjesztő mozgókép – nyilatkozta Nemeskürty István –, hanem műalkotás, a Sacra Coronát Szent László személyéhez fűzi.” Aztán következik az indoklás, hogy milyen historikus, régészeti, néprajzi adalékok és milyen szabad – művészi – asszociációk révén áll össze a kép. És az öreg szerzetesnő tanácsa szerint eljáró László király előtt megnyílik István szarkofágja, amelyből nyomban kiveheti a makulátlanul fénylő fejdíszt, amit a temetéskor az első keresztény magyar király fejére helyezhettek, és azt a bizánci császártól való, még László fivérének, Gézának küldött hálakoronával egyesítve az oltárra helyezheti.Reszketés fogja el az embert, amikor keresztény magyar államiságunk legszentebb misztériumait szélesvásznú szuperprodukcióban látja viszont: a szakmai véleményeknek több ponton is megfelelő koronakonstrukciót, meg a nevezetes székesfehérvári szarkofág „tartalmát”. A mozgókép hatását és az alkotói szabadság korlátait kutató kérdések törnek e ponton elő: vajon minden csodát és titkot, vallási, történelmi enigmát szabad, lehet, és szükséges megjeleníteni a technika mai segédeszközeinek és a művészeteknek a segítségével? Vagy érdemesebb a befogadó – mindmegannyi hagyományos filmtrükkel és újmódi digitalizációs megoldással felajzott – fantáziájára bízni legnagyobb rejtélyeink megfejtését, továbbálmodását? Nagy dilemma ez, megválaszolásához nem a Koltay-film visz bennünket közelebb.Országos érdeklődés egyébként a hazánkban legelőször alkalmazott digitalizáció miatt fogadja majd alighanem a Sacra Coronát. A számítógép, az internet, az e-mail bűvöletében élő, s ezek gyakorlati áldásait szinte minden percben élvező ifjú nemzedékek szívéhez a legmodernebb technika alkalmazása révén jut el a lovagkirály. Meglehet, azok, akik életük nagyobb részét számítógépek társaságában töltik, becsülni is tudják az angyalos égi csodák és a tömegeket sejtető csatajelenetek digitális megoldásait. A magamfajta, maradi mozirajongó azonban éppen ezeknél az előre beharangozott jeleneteknél kezd el értetlenkedni vagy fanyalogni: a mennyből Szent Koronánkkal alászálló angyalok suta szárnycsapásaikkal, ruharepdesésükkel csodaként is nehezen elfogadhatók, hát még technikai újdonság gyanánt! Ami pedig a digitalizáció útján megsokszorozódó seregeket illeti, azok bizony a nappali s – eső áztatta – éjszakai harcok képsorain is igencsak ritkásak, szegények. (Viszont dramaturgiai funkciót társíthat a találékony – és a produkcióval rokonszenvező – néző nevetségesen gyér létszámukhoz: minél kisebb a csapat, annál nagyobb az őket győzelemre vivő vezér, ezúttal Béla fia Géza és László dicsősége...)Számos más jelenet és részlet azonban arról győzi meg a Sacra Corona nézőjét, hogy Koltay Gábor filmrendező ezúttal is a régi formáját hozta: emelkedett hangvételű, színes illusztrációját adta történelmünknek a jelen számára is tanulságosnak tűnő korszakáról. A Honfoglalás filmhez vagy korábbi, Julianus barátról szóló televíziós rendezéséhez mérve talán elmondható az is e legújabb munkájáról, hogy ezúttal ügyelt a párbeszédekre, s az egész produkció tempójára is. Legendáriumokból építkező filmmesétől – persze – nem lehet sebes sodrást várni. Hogy ez olykor mégis „összejön”, az föltehetőleg a három fiatal főszereplő dinamizmusának is köszönhető. A filmtörténet „szokásrendje” szerint e produkcióban is a negatív hőst, Salamon királyt megjelenítő Horkay Péter alakítása a legkiválóbb. (Igaz, neki írták a legjobb szerepet is: részegeskedő, gyenge, férfiatlan, de szíve minden melegével vágyik a jóra. Azaz hús-vér ember, és nem szobor a film Salamon királya. Nem is szent.) A lovagkirályt megszemélyesítő Szarvas Attila fizikai adottságaival hódít, a szent életű, örökké tanácstalan, szüntelen lelkiismeret-furdalástól gyötrődő Gézát alakító Oberfrank Pál pedig a voltaképpen körvonalak nélkül hagyott szerepből is szép, szánandó figurát elővarázsoló teljesítményével váltja ki rokonszenvünket.Szigorú kritikus sem mehet el szótlanul az operatőr, Novák Emil teljesítménye mellett. Gyönyörű tájakat, várakat, középkori falvakat varázsolt a Szent Koronáról szóló filmmesébe, sőt, ami mostanában ritkaságszámba megy a mozgókép világában: még az emberek is szépek Novák Emil képein. Nem csak a nők, a Salamon – „természetesen” velejéig romlott – feleségét játszó Ónodi Eszter és a László – „természetesen” hófehér erkölcsű hitvesét megszemélyesítő Auksz Éva, hanem a férfiak is: a történelmi alaknál kicsit nemesebbre „pingált” Béla királyt alakító Kovács István, az ország sorsának jobbra fordulásáért okosan fondorkodó Mór püspököt játszó Mécs Károly is. Jó néha nemes arcvonásokat látni a vetítővásznon, a képernyőn... Franco Nerónak azonban ezúttal sem volt szerencséje a magyar filmmel, már ami a financiális hasznon túli régiókat – népszerűség, rokonszenv, sztárkultusz – illeti. Árpádként (a Honfoglalás-filmben) kék szemét és idegenségét hánytorgatta föl a közönség (hogy joggal-e, nem tudom), most szinte komikusnak ható, szerencsétlen „beállásait” a Gellért-hegyen álló Gellért szobor pózában. (Nem csoda, hogy nem ismeri fel László király – susogják a mögöttem ülők –, csak 1904 óta áll a hegyen – Ferenc Jóska pénzéből...)Lovagkirályunk szép szándékú költői feltételezésekkel és történelmi utalásokkal a millennium tiszteletére filmre tétetett.Ember legyen a talpán, aki megjövendöli, a Nemeskürty– Koltay szerzőpár munkájának köszönhetően feltámad-e ismét kultusza?Tetteit értik és példának tekintik kései alattvalói?Talán az egy esztendő múlva nyilvánosságra kerülő „nézettségi mutatók” alapján se tudjuk kideríteni. Pedig ez a még életében óriási népszerűségre szert tett nagy király – a történelem páratlan alakja – mondhatna egyet s mást a jelennek. És nem is csak az uralomra törőknek. A köznapi embereknek is.