Múzeumi séta a nyári Párizsban

Átéléssel dobol a fekete fiatalember a párizsi nyolcas metróvonal folyosóján. Ujjai gyorsan járnak a hangszeren, ő pedig látható jókeddvel ingatja impozáns hajkoronáját. A sietős párizsiak között azonban nem csak mi, bolyongó közép-európaiak szemléljük produkcióját. A háta mögött, a falon komoly tekintetű, kővé dermedt középkorú férfi is nézegeti a muzsikust, a budavári palota ásatásánál előkerült világhírű, Zsigmond-kori férfifejről van szó, amely Párizs várostörténeti múzeumának, a Carnavalet-nek Budapest kiállítására invitálja a közönséget.

A francia főváros egyik, turisták által gyakran látogatott részén, a Marais negyedben található múzeum kiállításának címe: Budapest – Egy vár egy királyságnak. A magyar év részeként megrendezett kiállítás végigvezeti a francia közönséget a budai Vár történetén az Árpád-kortól nap-jainkig, különösen figyelve a francia párhuzamokra (az Anjouk szerepe Buda életében, középkori francia utazók leírásaira). Közelmúltunk bemutatása is sikeresnek mondható: jól eltalált ábrákkal, tárgyakkal és szövegekkel ismerteti röviden és összeszedetten a kiállítás a Vár Horthy-korszak alatti és II. világháború utáni történetét.

A II. világháborúról és a fran-ciák által mai napig az egyik legjelentősebb XX. századi államférfiként tisztelt de Gaulle tábornokról szól a Musée de l’Armée, a Hadtörténeti Múzeum kiállítása. Pénzt, paripát és fegyvert nem kímélve igyekeznek bemutatni a franciák mindazt, amit fontosnak tartanak a világháborúból. Teljes katonai felszerelések, dzsipek, bombák, multimédiás eszközök, filmek és korabeli híradófelvételek segítik az események megértését. Ez jól is megy, amíg hazai pályán mozognak. Magyarországról azonban már mindössze egy rövid bejátszás szól, ahol egy fejkendős nénike sírva tördeli a kezét, a narrátor pedig a szovjet csapatok felszabadító tevékenységéről beszél. A francia muzeológusok nem erőltették meg magukat túlságosan Közép- és Kelet-Európa harci cselekményeinek feltérképezésével, mert néhány méterrel odébb, a Bulgáriáról szóló információkat is ugyanazzal a nénikével illusztrálják. A Dunának persze végig egy a hangja – no, de ennyire?

De Gaulle tábornok ezen a ki-állításon is megmarad a francia panteon vezető alakjának, joggal. Az ország jobbik része az ő Angliából 1940-ben elmondott híres rádióbeszédéből –„Franciaország elvesztett egy csatát, de Franciaország nem vesztette el a háborút”– merített erőt és kitartást a további küzdelmekhez. Erénye a kiállításnak, hogy bemutatja a németek-kel kollaboráló vichyi kormány bűneit is; legalábbis árnyalva a francia közvéleményben az évtizedeken során kialakult „ellenálló nemzet” képet.

Ellenállnak – no nem a németeknek –, hanem munkaadóiknak a Louvre alkalmazottai is. Nem- egyszer munkabeszüntetéssel tiltakoznak az alacsonynak tartott bérek és a nem megfelelő létszám miatt. Márpedig Franciaországban a sztrájk szent dolog: ilyenkor megáll az élet és nem nyit ki a világ egyik legnagyobb múzeuma sem. Szerencsére ottjártunkor béke honolt, szabadon nézelődhettek a turistacsoportok a hatalmas kiterjedésű épületben. A legnagyobb tömörülés, persze, a Gioconda előtt van: mindenféle fajú és színű emberek fényképezik, kamerázzák, rajzolják a világhíres festményt. Kevesebben vannak, pedig világszép tárgyakat láthat az ember az ókori keleti termekben. Több ezer éves sztélétöredékek, használati tárgyak, gyermekjátékok, szobrok tanúskodnak a babiloniak, sumérok, asszírok kultúrájáról. Napokat lehetne tölteni a XVII–XVIII. századi flamand és olasz festők termeiben, az ókori Egyiptomot bemutató tárlaton, vagy a görög– római gyűjteményekben. A szakértők azt ajánlják: minden kollekcióra érdemes egy fél napot szánni. Ez persze még a kedvezményes jeggyel is alaposan megterhelő lenne, s ki tudja, a teremőröknek mikor támad kedvük sztrájkolni...