Cimbora nélkül

Szegény gyerekek. Szegény városi gyerekek. Nem tehetnek mást, megszállják hóval borított köztereinket, ahol hóembereket emelnek, vagy amíg anya főz, apuval ródliznak, fehér domboldalakon. Pedig de szívesen maradnának a túl-távfűtött lakásokban, bambán meredve a tévé képernyőjére. Szegény gyerekek, ott mit látnának! Olyat, amit nem írhatok le, mert holnaptól nekem is a havas latyakot kéne tapodnom, friss munkanélküliként. Szegény gyerekek, róluk megfeledkeztek a televíziós csatornák nagyhatalmú urai. Nekem még volt szerencsém a Cimborán felnőni. Nekik csupán a felnövés adatott. Szomorú hétvégi reggeleken, amikor apa, anya másik oldalára fordul, addig lányom, megannyi sorstársához hasonlóan, gyakorlott mozdulatokkal nyomkodja a távirányítót, és szörföl a célzott gyermek műsorok egyhangú tengerén. Szerencsésebb családok kábelen megkapják a Minimaxot, a többség azonban szerencsétlenebb.
Hogy mennyit ér manapság a gyerek, már a televíziók nagyhatalmú urainak, mi sem mutatja jobban, mint a minimális adásidő, amelyet a legkisebbek számára nyújtanak. Persze ama aljas rágalmat senki sem kiálthatja az ég felé, hogy ne biztosítanának választási lehetőséget, ugyanis, majd minden csatorna (mert irtó sok van már) azonos sávban nyomja gyermek és ifjúsági produkcióit. Eképpen dönthetnek a kicsik – ahol több poronty szorong a képernyő előtt, ott az erősebb kutya elvén –, Akció embert, Sötét zsarukat, Pokémont, Digimont, vagy mondjuk Csillagközi inváziót nézzenek-e. Hát így fest például a család csigaházas televíziója. Elég a kereskedelmi adók pocskondiázásából! Pityergés helyett szörföljünk át a közszolgálatiság vizeire.
A Dunán szombatonként kilenc húszkor, bő fél órát ifjúsági híradózhatunk. Az ördög tudja, mi módon kövülhetett a harmadik évezredbe az Aula című, a múlt század kilencvenes éveinek modorában fogant műsor. Van itten, kérem alázattal, fiatalos felnőtt, valamint koránál idősebbnek tetsző gyerek műsorvezető. Van továbbá, a Viva+ (egykoron Z+) – ból, meg a Bravo TV-ből megismert felfújható, nejlon fotel, illetve az anyagínséget szenvedő magazinokra jellemző, hosszú bejátszás dögivel. Mindezzel kiket óhajtanak megszólítani? A szerkesztési alapelveket tekintve, a határon innen és túl élő magyar fiatalokat, úgy tíztől, harmincig. Magunk közt szólva, lehetetlen vállalkozás ilyen összkorosztályi műsort csinálni. A kilenc évest hidegen hagyja, ami az éppen nagykorút érdekli, és fordítva. Bár az adást nézve, úgy tetszett, fütyülnek a készítők, kik és hányan követik figyelemmel produkciójukat, sokkal inkább az ifjúságpolitika és politikusok konszenzusos fórumával terhelik a fiatalokat. Nem kéne az embert kiskorától fogva politikai tévézéssel mérgezni. Értem ám én a televíziók nagyahatalmú urait, ma beetetik a gyerekeket, hogy holnap legyen kellő számú nézője, a műsornak titulált, parttalan kerekasztal beszélgetéseknek. Komolyan aggódom. Úgy fest, nem törődik senki azzal, hogy a gyerekek jelentik a jövőt. Ha őket tönkretesszük, tönkretesszük a jövendő Magyarországot.