Szent György és a Sárkány históriája

- FORGÓSZÍNPAD -

A lebilincselő előadás láttán azon morfondíroztam, miért is nem játsszák ezt a lenyűgöző darabot a színházak? (És miért nem vitték-viszik filmre e fordulatos, mély értelmű legendát?) Aztán rádöbbentem, legény legyen a talpán, aki ezt a szövevényes, rejtélyes, prózás-verses művet a maga páratlan sokszínűségében színre képes vinni.
Zsámbéki Gábornak sikerült. Való igaz, az 1972-es kaposvári ősbemutatót is ő rendezte. Van hát affinitása és tapasztalata a Weöres-szövegek megfejtéséhez, színpadi megérzékítéséhez. Mert van mit rétegről rétegre fölfejteni, szálanként kibogozni belőle.
Az Octopus, avagy Szent György és a Sárkány históriája címen (1965-ben) tragikomédiaként kelt színmű egyedülálló a maga nemében. Misztériumjátéknak éppúgy beillik, mint a commedia dell’arte-vonásokkal vegyített mitikus történetnek. A fennköltségtől a népszínház vaskosságáig terjed a mű és az előadás színskálája. A plátói szerelem tisztasága, lírája éppoly nyomatékkal van jelen a cselekményben, mint a pogány bacchanáliák vulgaritása. Zsámbékinak van gondja arra, hogy az előző ne torkolljon hamis pátoszba, s az utóbbi ne legyen bántóan közönséges (mint manapság annyi más produkcióban). Nem szólván a Szent és a – mindenütt jelenvaló, ám képletes – Szörnyeteg végletes, weöresi szembeállításáról.
A rendezői ihletettség szerencsére átragad a szereplők többségére, élettől duzzadó, meseszerűen gomolygó, de a látványos kavalkád mögött, örök emberi konfliktusok mélységes kútjába pillanthatunk (persze, színésze válogatja, mikor, mennyire), el egészen ama bizonyos végső kérdésekig. Amiként a darabbeli történések – az előadás is végletesen felfokozott. Külön érdeme a rendezésnek, hogy a vibráló és utánozhatatlan weöresi költészetet, ami – mindkét értelemben – át- meg átjárja a művet, sikerült a maga hullámzó hangulatában megragadni, visszaadni. Már a koreográfia (a mindig remekelő Horváth Csaba jóvoltából), a jelenetek szövevényes-rejtelmes kapcsolatrendszerének áttekinthető mozgásbeállítása is ezt szolgálja. Khell Csörsz m. v. egyszerű, de annál izgalmasabb színpadképe nem vonja el a figyelmet a játékról, épp ellenkezőleg, a helyszín-meghatározásokat, s a távlatosságot segíti. A nézőtér – a Katonában eleddig szokatlanul – kettéosztott. Viszonylag keskeny sávon, türkiz színű szemcsés „homokkal” dúsan feltöltött játéktéren teszik a dolgukat a színészek, mintha csakugyan a darabbéli tenger, illetve a kietlen homoksivatag képi illúzióját idéznék meg. A színpadot spirálisan szeli át egy emelkedő fémhíd, ahova adott céllal föl-fölrohannak.
Az ország, Silene, ahova a drámaköltő mitikus cselekményét helyezte, a vándorló törzsekkel keresztül-kasul pusztított, újra és újra föléledt Észak-Afrikában leledzik, míg a rómaiak meg nem hódítják. Ma úgy mondanánk, hogy vegyes etnikumú. A darabbéli karakterek dolgában pedig még tarkább. Föllelhetők itt az archetípusok éppúgy, mint a mesék meg a komédiák ismert figurái – akik valamilyen módon mai magatartásvonásokat hordoznak. Tagadhatatlan, hogy Weöres korának „puha diktatúrában” elfajzott karaktereit is megcélozta volt. A Nagy Manipulátorban nem nehéz fölismerni a Nagy Testvér korabeli figuráját. Haumann Péter, a Sárkány főpapjának, Mironnak a szerepében méltóságteljes moccanatlansággal, de annál szuggesztívebben jeleníti meg a népbutító szörnyet, mert az alattvalókkal elhitetett Octopus voltaképp csak az ő – meg a silenei királyság – találmánya, hogy szűzáldozataikkal megfélemlítsék, féken tartsák a hiszékeny, pogány népséget. Haumann – a föláldozandó lányhoz – kéjsóvár kenetteljességgel szól; nem átallja vele elhitetni, hogy a gyilkos tettet az áldozat magasztos halálnak fogja föl. Mint annyi mítoszban a régmúlt kultúrákban.
Weöres nyomán az előadás világképét voltaképp a százéves anyakirályné szerepében Törőcsik Mari sommázza, már-már mágikus erővel fölruházott, puritán és ugyanakkor virtuóz alakításában. Lehetetlen nem emlékeznünk a Száz év magány Ursulájára, aki megannyi szenvedése ellenére az őserőt, a Földanya őstapasztalatait sűrítette magába, akárcsak most Inganga királyné. Olykor lárvaszerű, halotthalvány arca, halni készülő, madárcsontú, törékeny teste villanásnyi idő alatt életre támad, s a fiatalokat megszégyenítő vitalitással kerekedik fölébe bárgyú, züllött fiának, s az egész immorális udvartartásnak. Törőcsik ezer húron játszva mondja a mély értelmű, költői szöveget, a lágy poézistől a kőkemény drasztikumig.
És Giorgio, Diocletianus keresztény hitet valló hadvezére, aki a szüzeket mészárló Sárkánnyal kíván – hiába – megmérkőzni?
Merthogy az nem létezik. Fekete Ernő pompás alkat a puritán, de vonzó külsejű, rettenthetetlen vitéz megszemélyesítésére; játékában ott lappang az a – megfejthetetlenségig – rejtelmes egyéniség, aki rendíthetetlen hitével egymaga képes szembeszegülni az udvar és a pogány főpapság álszent erkölcstelenségével. Nem csak termetével, jellemével is kimagasodik a bacchanáliákban fetrengő udvaroncok, katonák sokaságából – s mert amúgy visszafogott, mindezt el is hisszük neki. A testvéri szerelmespár tisztábbik lényét, Isbel hercegnőt lírával átszőtt alakításában Bertalan Ágnes képviseli, bátyjának, Laurónak bonyolultabb figurájával már nehezebben birkózik meg Nagy Ervin, szenvedélye hiteles, de – íróilag is homályosan körvonalazott – ellentmondásos jellemét nem képes átütően érzékeltetni. Eleven, karakteres alakításával hívja föl magára a figyelmet Bán János (a hajós), szokványos komikusi eszközökkel él Lengyel Ferenc a kótyagos, részeges király megjelenítésekor, hitét, énjét, magatartását váltogató nyomorékot-rhétort testesít meg Lukáts Andor, lázadó, vakmerő lovagot Varga Zoltán, minden hájjal megkent politikust alakít Ujlaki Dénes, szánalmas félkegyelműt Csákány Eszter, életteli, piaci árusból lett udvarhölgyet Fullajtár Andrea, valós kofánét Bodnár Erika. A királyi udvarban, a pogány tavaszünnep orgiáján, vagy a rómaiakkal űzött bacchanáliák során nem túlságosan válik el egymástól a fiatal udvarhölgyek karaktere (Pelsőczy Réka, Ónodi Eszter, Kiss Eszter) – való igaz, inkább dekorativitásuknak van itt funkciója, kivált Szakács Györgyi megejtően szép jelmezeiben.
A groteszk és a minden evilági szenny és szörny fölé emelkedő, weöresi poézis uralja az előadás atmoszféráját.