Kik kiáltanak gyilkost?!

Tóth Ilonát, az 1956-os forradalom és szabadságharc hősét, a tiszta szívű és bátor medikát 1957. június 27-én ítélte halálra Kádár János vérbírósága. M. Kiss Sándor történész és Jobbágyi Gábor egyetemi tanár lapunkban megjelent írásai is cáfolhatatlan bizonyítékokat sorolnak föl arra, hogy ama régi koncepciós per minden egyes mondata képtelenség. De hivatkozhatnék arra a dokumentumfilmre is, amelyet Benedikty Horváth Tamás író, Ordódy György rendező, Kulcsár Györgyi és Majoros József producerek készítettek Magasabbak az egek a földnél címmel. A műből Benedikty Horváth Tamás író éveken át, éjjel és nappal folytatott szívós nyomozásának jóvoltából kiderült, hogy a „meggyilkolt” Kollár István ávós, akit a szégyenteljes per összefércelt vádirata szerint Tóth Ilona szigorló orvostanhallgató egy injekcióval küldött a halálba, még 1990-ben is az élők sorában volt. Miféle „gyilkosság” az, amelynek áldozata legalább harminchárom esztendővel túlélte az „elkövetőt”?
Sokan éreztük megmagyarázhatatlannak, hogy még 2000. október 23-án is csak a Laki Károly Múzeumban lehetett fölállítani Tóth Ilona csodálatos bronz mellszobrát, Domonkos Béla szobrászművész alkotását. Dávid Ibolya igazságügy-miniszter bátor kiállását dicséri, hogy Wittner Mária egykori 1956-os halálraítélttel együtt mégis felavatta a művet. A szobor addig nem kerülhetett a mostani méltó helyére, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem parkjába, amíg 2001 februárjában a Fővárosi Bíróság semmisnek nem nyilvánította Tóth Ilona koncepciós perének ítéletét.
Az ember naivan azt remélte, hogy e fölemelő naptól kezdve már nem számít halálmegvető bátorságnak, ha megkoszorúzzuk annak a tiszta tekintetű lánynak a szobrát, akit Obersovszky „Oby” Gyula költő, egykori 1956-os halálraítélt nevezett el 1956 Jeanne d’ Arcjának. Hiszen a Horn-érában a film alkotói, a Tóth Ilona-ügyért makacsul síkraszálló írók, újságírók rendre állásukat vesztették, ráadásul műveik kiadására 1998 nyaráig semmiféle támogatást nem kaptak. Wittner Mária egykori halálraítélt 2001. február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján, Tóth Ilona ártatlannak nyilvánításával egy időben elmondott híres beszédében reájuk is gondolva fejtette ki, hogy aki azonosul a jelenlegi magyarországi „szocialisták” eszméivel és célkitűzéseivel, vállalja a kontinuitást és a felelősséget a kommunisták által elkövetett gyilkosságokért, hatmillió meg nem született magyar gyermekért és a posztkommunizmusban gellert kapó emberi sorsokért. És azért is, hogy „ők” kiölték az emberből a hitet, a morált, egy tisztább élet reményeit. „Itt teszem fel a kérdést: milyen morál alapján ülnek a magyar parlamentben még most is, és alkotnak törvényeket egy általuk kifosztott, megalázott nemzet számára? Éppen ezért a Szent Korona és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullának nyilvánítom őket” – mondta. Talán ő sem hitte volna, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint „ők” újra kormányt is alakíthatnak. De azt rémálmainkban sem képzeltük, hogy az egykori Szabad Nép utódlapjában egy tollforgató újra gyilkosnak nevezi a tiszta szemű Tóth Ilonát. Szabadon sértegethet hát minden tisztességes magyar embert ugyanaz az amorális antitálentum, aki egy másik tiszta tekintetűről, Orbán Viktor miniszterelnökről is összefércelt egy szemenszedett hazugságoktól hemzsegő irományt. E ténynek pillanatnyilag akkor is baljós üzenete van, ha tudjuk, hogy az utókor és a történelem előbb-utóbb még a tehetséges hazudozókat is az abszolút feledéssel bünteti meg.