Személyes és kiadói történetem nem frissen megírt önéletrajz – meséli Püski Sándor. A mindenkori terveket, beszámolókat, vallomásokat, beszélgetéseket, leveleket és a fényképeket sorba raktam és csak a megértéshez szükséges összekötő szövegeket és jegyzeteket írtam most hozzájuk, és mindezt a feleségem emlékeivel bővítettem ki. Az első rész azzal kezdődik, amikor 1911. február 4-én, Békés nagyközség harmadik kerületében, Ibrányban megszülettem Püski Gábor és Egeresi Zsófia földműves-napszámos szülők gyermekeként. És végződik 1966-ban, közvetlenül az első amerikai utam előtt. A második rész 1967-től 1989-ig játszódik, nagyrészt Amerikában. A harmadik felvonás a rendszerváltozás története egy könyves ember nézőpontjából.
– A könyvben a sors szó kulcskérdés, hiszen a magyar irodalom meghatározó vonulata a nemzeti lét alapkérdéseit taglalja, a magyar sors és a magyar lélek drámáját jeleníti meg. Püskiék azért hoztak létre 1938-ban könyvesboltot a Szerb utca 17. szám alatt, majd egy év múlva, 1939-ben a Magyar Élet Könyvkiadót, hogy a magyar irodalom nagy mellőzötteinek menedékei legyenek. Hiszen Szabó Dezső, Sinka István, Németh László, Veres Péter semmivel sem kisebb formátumú egyéniségek, mint Ady Endre vagy Babits Mihály, de magyarságuk konzekvens vállalása miatt már akkor is az agyonhallgatás, vagy a kicsinyítés volt osztályrészük.
– Már a Pázmány Péter Jogtudományi Egyetem hallgatójaként kapcsolódtam be a kortárs magyar irodalmi élet fő sodrába, s megismerkedtem a kor politikai törekvéseivel, a két világháború közötti időszak jellegzetes csoportosulásaival. Ott voltam a népi mozgalom megszületésének pillanatában, amikor az alsó néposztályok lehetséges felemelkedése, a parasztság és a pusztai cselédség napi gondjai a valóságfelfedező irodalom és a szociográfia központi témakörévé váltak. Elhivatottságomat természetszerűen meghatározta származásom is. Úgy gondolom, hogy mind a régi, mind a mai Magyarországnak legnagyobb gondja a magyar föld körül forog. Ebben benne foglaltatik a nagy- és a kisbirtokok tulajdonlása és a földmunkás népesség ügye, s e két dolog is kibékíthetetlennek látszó ellentmondásokban ütközik. A segítséget abban a népi irodalomban láttam megtestesülni, amely a harmincas esztendőkben meghatározó erőre kapott. Az egyetemi kiadványok sikere után – amelyeket hallgatóként kezdtem sokszorosítva terjeszteni – került arra sor, hogy irodalmi kiadó legyen belőlem. Jöttek hozzám először a kiadó nélküliek: Sinka István, Szabó Dezső, Veres Péter, Szabó Pál, Féja Géza, Kovács Imre és a többiek. Vállalt feladatomat jól támogatta a kis Szerb utcai könyvesbolt, amely az egyetem Jogi és Közgazdasági Karának tőszomszédságában komoly forgalmat bonyolított le, s így segítette a kiadó működését is. Szerencsés volt a csillagzat is, hiszen 1938-tól 1941-ig visszatért hozzánk a trianoni diktátumban elszakadt magyarság jelentős része, amely kiváltképpen fogékony a sorsirodalom iránt. Akkor még meg tudtuk nyerni a felsős gimnazistákat, a magyar- és a történelemtanárokat, az egyetemi hallgatókat is, akik önkéntesen, jutalékért hajlandók voltak terjeszteni a könyveinket. Akkoriban lelkesen hívták az írókat előadásokra is, találkozókra nagy Magyarország minden területére.
– Köztudomású, hogy Püski Sándor volt a népi mozgalom emblémájává vált szárszói konferenciák ötletgazdája és fő szervezője. Írókat, gondolkodókat, papokat, tanárokat, egyszerű munkásembereket egyaránt meghívott.
– Az első, az 1942-es szárszói konferencia fő célja az volt, hogy irodalombarát fiataljaink személyesen is megismerkedjenek azokkal az írókkal, kiknek könyveit olvassák és terjesztik. Ezekről a napokról Németh László számol be legszebben, s az idei könyvhéten látnak napvilágot az író önéletrajzi írásai, köztük a szárszói esszé is, de idézem én is a könyvemben. Németh László korábbi csalódásaira gyógyírt hozott a fiatalok hevülete, magukkal ragadta lelkesedésük, irodalomszeretetük és fogékonyságuk a nemzet létproblémái iránt. A második konferencia már egyértelműen politikai célzatú volt a háború utáni Magyarország újrarendezéséről. A németek veresége nyilvánvaló volt, tudtuk, hogy tökéletesen új helyzetekre kell fölkészülnünk, így arról vitatkoztunk, hogyan kell úgy berendezni és lakhatóvá tenni a hazát, hogy az idegen befolyás is elviselhető legyen. Most már tudjuk, hogy ami 1945-től 1949-ig ránk köszöntött, s tartott 1990-ig, az a legrosszabb elképzeléseinket is felülmúlta. Könyvemben szemelvényeket közlök 1945–1949-es felszólalásaimból, vitáimból Erdei Ferenccel és másokkal. Íróink nagy részét elhallgattatták, egy-kettő kivételével, akiket a nemzeti parasztpártbeli tevékenységük legitimált, de a többséget még oda sem engedték be. Egy-két könyvünktől eltekintve a cenzúra nem engedélyezett semmit megjelentetni, míg aztán 1950-ben államosítottak bennünket. Az 1956-os reményteli pillanatokban próbálkoztunk egy kiadószövetkezet megalakításával, de a forradalom utóélete lehetetlenné tette a megvalósítást. 1962-ben politikai pert indítottak ellenem is, melynek az volt a célja, hogy végleg megbontsák annak a népi írócsoportnak az egységét, amely, amennyire lehetett, próbálta ébren tartani a nemzeti függetlenség gondolatát, a népi mozgalom és a harmadik út eszméjét. A letartóztatottak és perbefogottak köré szerveződött az a negyven-ötven fős baráti kör, amelynek tagjai 1945-től 1962-ig összejártak és összetartottak. Bár csak öten kaptunk ítéletet, de rajtunk kívül több mint negyven embert nyaggattak kihallgatásokkal, ijesztgettek és zaklattak.
– Kevesen tudják, hogy Püski Sándorék az 1970-es kivándorlás előtt egy évig már szervezkedtek Amerikában. Az 1967-es esztendő során mindvégig egy Magyarországon is, Amerikában is működő könyvkiadói és könyvterjesztői hálózat kiépítésével foglalkoztak, amely lehetővé tette volna az emigrációs irodalom hazai megismertetését.
– Erdei Ferenc segítségével lehetőséget kaptunk arra, hogy meglátogassuk a tengerentúlra menekült gyermekeinket. Számos kiváló emberrel találkoztam, Kiss Sándor, Cs. Szabó László, Gombos Gyula, Vatai László volt többek között beszélgető-, illetve levelezőtársam. Az emigráció számos kiemelkedő egyéniségével tárgyaltam egy magyar könyvesház megteremtéséről, amely összekötő híd, kapocs lett volna hazai, a csonka ország határain kívül rekedt Kárpát-medencei és a nyugati magyar irodalom között. Hazatérésem után 1970-ig azonban sziszifuszi küzdelmek, hitegetések után ráébredtem: hiába szeretnénk a hazánkat itthon szolgálni, törekvéseink leírhatatlan akadályokba ütköznek. Kivándorlásunk után szívós munkával sikerült New Yorkban létrehoznunk a legnagyobb magyar könyvesboltot és könyvkiadót, amely az emigráció irodalmi életének is középpontjává vált. A kötetben található fényképtár is illusztrálja, hogy az Amerikába látogató magyarok a trianoni határokon innenről és túlról – Jancsó Adrienne, Sütő András, Csoóri Sándor, Czine Mihály, Dobos László, M. Kiss Sándor és a többiek – valóságos zarándokhelyként kerestek fel bennünket. Elhozták nekünk műveiket, a haza üzenetét, s mi is elláttuk őket az emigráció legjobbjainak politikai, szépirodalmi munkáival. Ám a hivatásunkat mégis akkor éreztük kiteljesedni, amikor könyveinket 1988-tól kezdve legálisan is a hazai olvasók rendelkezésére bocsáthattuk. Hazajöttünk. Azóta majd négyszáz könyvet adtunk ki. Feleségem, Ilus és jómagam naponta bejövünk ma is dolgozni, de kilencvenegy esztendős koromban már egy kicsit annak örülök, hogy vannak segítőtársaim. A két kisebbik fiam irányítja a könyvesboltot és a kiadásban részt vesznek még az unokák is.
– Nézve a legújabb könyveket, ki hitte volna, hogy Orbán Viktor miniszterelnök rádiós beszédei egy-két hét múlva sajnos ellenzéki csemegévé válnak, akár a László Gyula-emlékkönyv.
– A népi nemzeti irodalom folyamatos háttérbe szorításán kívül azzal a gonddal is meg kell küzdenünk, hogy az olvasókra kiadók ezrei zúdítják az úgynevezett szórakoztató irodalmat. Szinte minden nyereségünket visszaforgatjuk a kiadásba, mert ragaszkodunk ahhoz, hogy a könyveinket csak komoly példányszámban és méltó kivitelben jelentetjük meg. Közönségünk nem nagy, de hűséges. Azokkal az olvasókkal, akik elkötelezett hívei a sorsirodalomnak, ebben a kicsi, de otthonos könyvesházban személyes kapcsolat is kialakul, és ez szinte mindenért kárpótol. Igen, talán csak így érdemes ezt a munkát végezni. S úgy gondolom, ennyi év után is megmaradunk ennél a hivatásnál.
origo.hu
Rátámadt a kalauzra egy férfi
