Mielőtt leültünk volna beszélgetni, ön éppen felállt egy másik asztaltól, ahol Lékó Péterrel, a szegedi illetőségű nemzetközi sakkmesterrel mérte össze tudását. Puszta hobbi vagy annál fontosabb szerepet tölt be az életében a sakk?
– Több, mint hobbi, már-már szenvedély. Tizennyolc évesen kezdtem komolyan tanulni a sakkozást, méghozzá annyira komolyan, hogy édesapám abbahagyatta velem, mert a játék bizony az iskolai tanulmányaim rovására ment. Legközelebb harmincesztendős koromban tudtam csak folytatni sakktudásom fejlesztését.
– Hogyan született az elhatározás, hogy kihívja Lékó Pétert?
– Először tényleg meglehetősen bohókás ötletnek tetszett, kihívni a jövendőbeni világbajnokot. Nem akartam mást, mint tisztelegni ezzel a partival a magyar sakkozók előtt. Önöknél igen komoly hagyományokkal rendelkezik a sakkozás, számos kiváló nemzetközi bajnokkal dicsekedhetnek. Kezdetben nem hittem abban, hogy Lékó Péter elfogadja a kihívásomat. Tulajdonképpen a parti előtti napon, miközben nyilatkozatokat adtam, akkor említettem Lékó nevét. A következő kérdés már az volt: mikor szeretnék találkozni vele? Egyébként fantasztikusan sportszerűen viselkedett velem, amikor figyelmetlenségem miatt hibáztam, Péter figyelmeztetett. Ha rajta állt volna, már rögtön a parti elején nyer. Ő igazi klaszis, én mindössze műkedvelő vagyok. Igazán komoly megtiszteltetés számomra, hogy játszhattam vele.
– Amennyiben ilyen fontos az ön számára a sakk, miért nem sportkarriert épített, miért döntött a zenészélet mellett?
– Biztos vagyok abban, hogy ha nem lettem volna a zenében mester, akkor sakknagymester válik belőlem. De nem ám akármilyen, én világbajnok akartam lenni. Néhány hónapja részt vehettem egy szimultán partiban, amelyen Borisz Szpasszkijjal döntetlent harcoltam ki. Az is igaz, hogy akkor jobban ment, mint most, amikor kétszer kaptam ki. Persze Lékó Péter verhetetlen.
– A muzsikán belül miért éppen a filmzeneszerzést választotta?
– Pályám kezdetén írtam én mindenféle zenét, a szimfóniától a kórusművekig, azonban hamarosan kiderült, hogy abból sajnos nem lehet megélni. Így vállaltam el rádióból, televízióból érkező felkéréseket, még könnyűzenei slágereket is hangszereltem. Egyre többen megismerték a nevemet, sőt jókat mondtak rólam. Ezen az úton kerültem a filmgyártásba, mondhatni anyagi kényszerűségből.
– Művei, amelyeket konkrét filmjelenetekhez írt, vajon képesek-e megélni a színpadon, a képek, képsorok nélkül?
– Úgy érzem, a zenéimnek igenis van külön életük. Egyébként természetesen nem adnám elő őket színpadon. Jóllehet, a filmen kis egységekben hangzanak el, azonban hangulatuk, tempójuk, stílusuk miatt egységes egésszé állíthatók össze. Még külön filmek kísérőzenéi is egymáshoz illeszthetők. Nem hinném, hogy rövid műveket komponáltam volna, bár való igaz, az adott filmekben csupán részleteiben hallhatók a szerzemények. Természetesen az egymástól eltérő műfajú filmek kísérőzenéiből képtelenség összefüggő zeneművet létrehozni.
– Ön sokféle műfajban alkot, életművében a westerntől a politikai krimin át a romantikus moziig terjed a sor. Ki tudott-e alakítani egy saját, csak önre jellemző stílust?
– A filmzene valóban szolgálja magát a filmet, ennek értelmében amilyen a film, olyannak kell lennie a zenének, vagyis az egyes szerzemények különbözőek lesznek egymástól. Ugyanakkor, meggyőződésem, hogy e különbözőségek ellenére minden kompozíciómon átsüt a saját személyiségem s ezért lehet felismerni, megkülönböztetni őket mások munkáitól.
– Jelenleg min dolgozik?
– Két filmen is egyszerre. Az egyik, a Jó pápa című, XXIII. János életét dolgozza fel, míg a másik García Lorcáét. Ez az utóbbi különösen érdekes kihívás, mivel az alkotás úgy kívánja bemutatni Lorcát, mintha nem halt volna meg. Ne feledjük, nem találták meg a holttestét. A közönségnek lassanként, a film végén kell rájönnie arra, hogy a kiváló költő e szerint az elképzelés szerint életben maradt.
– Bizonyára nem lehet könnyű annyiféle elvárásnak megfelelni, ahány rendezővel dolga akad. Giuseppe Tornatore például köztudottan nehéz ember, aki ragaszkodik saját elképzeléseihez, míg Sergio Leone azt mesélte: legendás párbajjeleneteit úgy forgatta, hogy már a felvételek előtt megíratta a zenéket, amiket azután a helyszínen magnóról bejátszottak és a szó szoros értelmében az ön muzsikája ihlette a filmet.
– Ez csak néhány alkalommal fordult elő. Általában az elkészült filmre írom meg a zenét. Az, hogy milyen ember az adott rendező, nekem végső soron mindegy. Egy rendezőnek rengeteg dologra kell figyelnie: a színészi játékra, a vágásra, a képekre, a színekre, a jelmezre, a díszletre, ezért a zenére már kevesebb ideje jut, sőt azt is mondhatnám, az már nem tartozik az ő hatáskörébe. Minden előzetes megbeszélés ellenére szinte állandóan meglepem a rendezőket, s mindig reménykedem, hogy meglepődésük pozitív lesz.
– Úgy hallottam, a rendezőként is bemutatkozó Koltai Lajos önt kérte fel első filmje zeneszerzőjének. Megtudhatunk-e valami bővebbet a készülő közös munkájukról?
– Már forog ez a film?
– Tudtommal nem.
– Én magam sem tudok többet. Koltai Lajos felhívott telefonon és megkérdezte, elvállalnám-e a munkát. Mondtam, hogy örömmel. Nos, egyelőre ennyi.
– Az eddigi szegedi próbákon fia dirigálta a zenekart, ön csak tegnap állt a karmesteri dobogóra. Mi volt ennek az oka?
– Mindenkit megnyugtatok, a ma esti koncertet én fogom vezényelni. A fiam, Andrea csupán a próbákat vezette, utána kezdtem hozzászoktatni a zenekart a saját stílusomhoz. Andrea független karmester, nem szoktunk együtt dolgozni.
– Családjuk zenész família, apáról fiúra száll a muzsikusi hivatás?
– Valóban van ilyen jellegű hagyomány. Édesapám zenész volt, s négy fiam közül az egyik, Andrea, szintén muzsikus, karmester.
– Nem zavarja, hogy egy, az ön számára teljesen ismeretlen zenekart kell dirigálnia?
– Az egyetlen probléma mindössze annyi, hogy csak tolmácson keresztül tudom elmondani az instrukcióimat a zenészeknek. Szakmailag kiválóan együtt lehet dolgozni a magyar muzsikusokkal, miként hasonló jó tapasztalatokat szereztem 1995-ben az Operaházban.
– Az este hallható összeállítást ön szerkesztette, netán éppen ide, Szegedre találta ki?
– Természetesen én állítottam össze a koncert tartalmát. Létezik egy alapprogram, amelynek az egyes részein mindig a siker függvényében változtatok, figyelembe véve a közönség ízlését.
– Az olasz konyha világhírű, szerintem a magyar sem tartozik a leggyengébbek közé. A muzsikusokén kívül esetleg szakácsaink hozzáértéséről is alkalma adódott meggyőződni?
– Igen, nagyon jókat ettem, azt azonban nem tudom, hogy az étel a magyar konyhát képviselte-e vagy sem. Egy biztos, Szegeden jobban főznek, mint Budapesten. Egyébként ma, az önök egyik specialitását, pörköltöt ebédeltem, és nagyon ízlett.
– A Magyarországon készülő pizzát megkóstolta?
– Nem. Noha szenvedélyesen szeretem a pizzát, én, akár honfitársaim zöme, nem eszem pizzát külföldön.
origo.hu
David Pressman bejelentette lemondását
