Talán valóban azoknak a nyelvészeknek van igazuk, akik inkább gyönyörködnek a nyelvi változásokban, s nem bosszankodnak a tévutakon. Számukra ugyanis mindaz, ami a beszélők fejében, majd ajakán történik (nem kizárható, hogy a sorrend fordított), vizsgálandó, elemzendő anyag. Úgy tűnik ugyanis, hogy hiába minden nyelvművelő szándék és erőfeszítés, a beszéd nemcsak gyorsul, de értelmetlenedik, kopik is, a szavak ide-oda csúszkálnak a jelentés mezején, a hallgató feladata pedig az lesz, hogy kitalálja, mit is akartak vele közölni.
Azt mondja nemrégiben a neves kardiológus egy rádiós tudósításban, hogy a szív- és érrendszeri betegségek okozta halálozási arány az elmúlt években drámaian megváltozott. Gondolnánk: nagyot romlott. Ám a következő percekben kiderül, hogy e drámai ezúttal kedvezőt jelent, mármint a beszélő szándéka szerint, de nem a hallgatói fülnek. Az ifjú tudósító arról számol be, hogy a bírói testület Ambrus Attila mentségéül rótt fel egyet-mást. Furcsa beszéd, bár nem helytelen, mely felrúgja a közlés megszokott szabályait. Lassan már senki nem emlékszik arra, hogy a „fémjelez” szó, melyet a sajtó oly nagy szeretettel és gyakorisággal használ, nem lehet rossz, alkalmatlan ember igéje, mert aki „fémjelez”, az épphogy rangot ad valaminek. S nem csodálkozunk azon sem, hogy a beszéd után írásban is megjelent az „ami, amely” helyén az „aki”. Úgy tűnik, a szerkesztői szemek és fülek is behódolnak a divatnak.
Jelenkori beszédünk változásai elől olykor nem árt a valódi szépirodalomba menekülni, amelyben még fontos volt a pontos beszéd, a tiszta gondolat. A Rádiószínház egyik legújabb nagy vállalkozása indult el hétfőn a Kossuth adón, és halad tizennégy hétköznapestén: Szerb Antal Utas és holdvilág című kis remekművének feldolgozása. A megérdemeltnél kevesebb szó esik e hasábokon a rádióművészet törekvéseiről, sikereiről és kudarcairól, pedig e műfaj csak nálunk stagnál talán pénz, ambíció és a szükséges technika hiányában.
A rádiós rendezés és dramaturgia külön tantárgy ma már, mert nemcsak hogy nem lehet a régi módon megszólaltatni a műveket, de nem lehet a világ elé sem kilépni úgy, hogy az alkotók ne legyenek tisztában mindazzal az új technikai lehetőséggel, mely segítheti munkájukat, szándékaik pontosabb kifejezését. Az Utas és holdvilág rendezője, Vajdai Vilmos eddigi tevékenysége, művészi fejlődésvonala kapcsán Halász Péter szellemi műhelyéhez köthető. Ennek tudatában nem lehetett kétséges, hogy a mű rádiós megvalósítása nem lesz szokványos, a klasszikus dramaturgia szabályait követő, hogy valamennyi alternativitást kap a hallgató. Mégsem szerencsés azonban, hogy komolyabb rádiós múlttal nem rendelkező színész-rendező kezébe kerüljön egy ekkora vállalkozás, főként, ha azt kell tapasztaljuk, hogy sem a dramaturg, Turay Tamás, sem pedig a rendező nem bizonyult elég erősnek és invenciózusnak a feladatra.
Jószerivel nem történik más az egyes epizódokban, mint felolvasás ízű felolvasás. Hol a narrátor, Gálffi László olvas hosszan (igaz, neki ez a dolga), hol a főszereplő, a Mihályt megformáló Bodó Viktor, hol pedig Ónodi Eszter, az Erzsit alakító színésznő. S ahogy haladunk előre a történetben, úgy szaporodnak a jellegtelen, indulat és érzelem nélküli felolvasók, kik nyilván nem jószántukból választották a színészi eszköztárnak e gyenge darabját. Abban valóban nincs semmi hiba, hogy a hangulat búbánatos, ezt Gálffi bánatos hangjával jól tudja hozni. Időnként pedig a hallgató megtapasztalhatja, hogy a visszhangosítási technika lehetősége milyen mély nyomokat is hagyott a rendezőben. Olykor egy köhentés, vagy egy „ühü”, s máris visszhangzik lágyan az éter. Mindettől a sorozat monoton, mélabús és unalmas lesz, bár Szerb Antal szövegét azért nem sikerül elrontani. Jó lenne hinni abban, hogy e művet meghallgatva sokan szaladnak a könyvespolchoz, hogy újraízleljék az eredeti regényt.
origo.hu
Bombariadó Székesfehérváron: újabb részletek derültek ki
