Jókai Anna hetvenötödik születésnapját hívei és olvasói együtt ünneplik a Károlyi-palota irodalmi központban november 24-én. A két nappal korábbi, FÉSZEK klubbeli szakmai köszöntésre megjelenik Bárdos László Önismeret és beavatás című esszémonográfiája, s talán napvilágot lát Olasz Sándor Jókai Anna-monográfiája is. Már kapható a CD-lemez, amelyen saját maga mondja el apokrif imáit. Készteti-e önt a születésnap számvetésre?
– Sokat gondolok a kezdetekre. Attól a pillanattól kezdve, hogy olvasni megtanultam, nyomban elkezdtem hangoztatni: ha én megnövök, író leszek. Nagy könyvgyűjtő voltam, szerencsére a szüleim nemigen engedtek el sehová, mániákusan olvasással töltöttem minden szabad percemet. Sorsdöntőnek érzem, hogy tizenkét évesen találkoztam Kosztolányi Dezső novelláival, azóta úgy gondolom: az övéhez hasonló versértékű prózát kell írni, amelyből egyetlen kötőszót sem hagyhatunk ki anélkül, hogy meg ne törjön a mű szerkezete. Ady és Arany János költészetéből arányérzéket, mesélőkedvet Jókai Mórtól tanultam. Dosztojevszkij értette meg velem, hogy a rossz minden körülmények között rossz, s ez korán elűzte még a közelemből is az erkölcsi relativizmust.
– Az életműve senki máséhoz nem hasonlít, mi több, szinte minden kötete markánsan különbözik egymástól is. Harmincnégy éves korában megjelent első könyve, a 4447, egy külvárosi, lumpenizálódott kispolgárcsalád kálváriája. Novelláiban enciklopédikus teljességigénnyel ismerjük meg a szocializmusban kitenyésztett átlagember minden típusát.
– Könyvelői, majd külvárosi népművelői munka mellett szereztem a budapesti egyetemen magyar–történelem szakos diplomát, így a 4447 érzelmi nyersanyagát tálcán kínálták közvetlen élettapasztalataim. Akkor egy lebontásra ítélt kis iskolában tanítottam, ahol kisdiákjaim iszonyatos gondokkal, nyomorral küszködtek. Ehhez hozzáadtam saját gyermekkorom megszenvedett bölcsességét, amely szerint a kizárólag érzelmileg motivált szenvedélyvilág nem hoz az ember életében megoldást, de ugyanolyan kudarchoz vezet, ha csak az értelmi képességeinkre támaszkodunk. A jéghideg ráció és a langymeleggé sziruposított szentimentalizmus összeütközésében, valamint a generációk harcában a maga módján minden hősöm bűnös, de mindenkinek van egy olyan indoka, ami érthetővé teszi a cselekedeteit és a vétkeit. Korai regényeimben, novelláimban, drámáimban sokkal irgalmatlanabb voltam, mint később, de minden könyvembe becsempésztem a kegyelem lehetőségét még a legborzasztóbb figuráimnál is.
– A racionális értelmiségi tanárfeleség és a jóságos, érzelgős, bohém férj életfelfogása ütközik az igazi, értékes irodalmi alkotásnál szinte példátlan sikert hozó regényében, a Tartozik és követelben. A végeredmény a teljes fiaskó. Létezett-e egyáltalán megoldás a szocializmusban élő átlagember számára?
– A Tartozik és követel kemény társadalombírálata tagadhatatlan, de a lehetséges megoldást metafizikai síkra tereltem, hiszen regényemben alapjában véve a nő eltúlzott szigora és a férj határtalan jólelkűsége vezetett kettős életkudarchoz. Örök, társadalmi körülményektől független vesszőparipám, hogy ha a jó tulajdonságaink akár egy milliméternyivel is nagyobbak a kelleténél, saját ellentétükbe fordulnak. Így lesz a takarékosból undok zsugori, így válik a nagyvonalú percek alatt mindent elpazarló felelőtlenné. Öregmiklóssal, első egyértelműen pozitív regényhősömmel mondatom ki a Tartozik és követelben: egymás felé kell hajolni, mert semmilyen erény nem teszi pici hígítás nélkül elviselhetővé az életet. Erényeinkben is mértékletesnek kell lennünk. Irgalmas szeretnék lenni, de azt vállalom, hogy elsősorban a kutató, a kérdező, a kereső, az önmagával elégedetlen, örök világ és én-javító embereknek írok. Azok szeretik az írásaimat, akik nem ál-boldogságban lubickolnak, hanem egyik napról a másikra, küszködve élik meg azt, hogy milyen nehéz embernek lenni.
– Ön legkíméletlenebbül a saját értelmiségi hasonmásaival bánik. Grandiózus nagyregényciklusában minden értelmiségi férfi és nőalakja, a Napok esendő, átlagsorsba pusztuló, elfuserált tudós-főhőse, a Mindhalálig romantikus sátánizmussal kacérkodó írója, A feladat megszállottan tisztességes régésze, a Mindhalálig, a Jákob lajtorjája és a Ne féljetek hősei mind beleesnek a gyöngeség vagy a tökéletesség csapdájába. Hol rejtezik az írói ábrázolás és az irgalom titka?
– Férfiak és nők? A közéletemben igazi, teljes női kálváriát jártam végig, annak minden szépségével, fájdalmával együtt. Éltem családban, éltem egyedül, aztán ismét családban, majd ismét párkapcsolatban, gyerekeket szültem, fölneveltem őket, népes unokagárda vesz körül. Ám amikor leülök a tiszta, fehér papír elé, soha nem érzem azt, hogy nő lennék, igaz, azt se, hogy férfiassá kell válnom. Belebújok egy figurába, aztán elképzelem, hogy belőlem születik. Odaadom neki lényemnek azt a részét, amit mindenkinek megadott a teremtő, a férfiak is kapnak tőlem feminin, a nők is masculin tulajdonságokat, de mindennél fontosabb, hogy emberek vagyunk. Az emberi minőségnek mindig le kell győznie a társadalmi, nemi determinációt. Az igazi titok talán az én nagy életvállalásomban rejtezik: el kell jutnunk a transzcendenciához.
– Vallja, hogy az irodalom több, mint üzenetmentes szöveg?
– Életvállalásom, hogy a tehetséget, amit Istentől kaptam, magas esztétikai hőfokon, az irodalom eszközeivel gyümölcsöztessem, de az irodalomnál tágabb világot rajzoljak föl. Hirdetem hát, hogy a magas művészet lehet eszköz is, tévednek, akik úgy vélik, hogy a huszadik század végi és a huszonegyedik századi művészetnek már nem kell megérintenie a másik embert. A művészet csak akkor ér valamit, ha vállalja, hogy belenyúl a lélekbe, és magas esztétikai hőfokon arra készteti az embereket: találják meg legjobb énjüket, a Krisztus képére teremtett és formált embert. A valamirevaló könyv nemcsak gyönyörködtet, hanem használ is, legyen egy vagy két mondata, amely megmarad örök érvényű bölcseletként. Azért tartom pályám csúcsának a Ne féljetek című regényt, mert kedves olvasóim közül számosan megírták, megtelefonálták nekem: a könyv mankót ad az embereknek ahhoz, hogy élni tudjanak. Kell ennél nagyobb megtiszteltetés? A Ne féljetek ugyanakkor betölti az irodalom magasrendű küldetését: a transzcendencia iránti határtalan vágy beteljesülését. Az én műfajom nem más, mint a spirituális realizmus. Azért spirituális, mert az okokat mindig magasabb szférában keresem: tudom, hogy jöttünk valahonnan, tudom, hogy tartunk valahová. A realizmus pedig abban nyilvánul meg, hogy mindezt a hétköznapok kemény, aprólékos világában kell megélnünk. Az életünk is ilyen. Van valamink, amit elviszünk a felső szférákba, és van, amit le kell hozni ebbe a földi világba. Ez a Jákob lajtorjája, amin nemcsak angyalok járnak föl és alá, hanem mi magunk is.
– Itt és most még a napi politikában is kétféle értékrend küszködik a spirituális értékre fogékony lélekemberek, illetve a vörös és a fehér materialisták között. Hisz-e abban, hogy sikerül előbb-utóbb – Orbán Viktor szavaival élve – a szeretet erejével meggyőzni az ürességbe tévedt honfitársainkat?
– A világ, s az ország is, kétfelé oszlott, alapkérdéseinkre a helyes választ egykor még minden nagy művész tudta. Azért kaptuk az alkotás képességét, hogy közelebb hozzuk egymáshoz az eltávozott, kissé homályba vesző égi valóságot a földihez. Én hiszek a mérleg nyelvében. A mérleg megmutatja, hogy a táncoló serpenyők között hogyan jelenik meg az a krisztusi igazság, amelynek mérceként kell a világban működni. Nemcsak a regényeimben, hanem esszéimben és apokrif imáimban is élesre szeretném rajzolni azokat a vonulatokat, amelyeket folytatni kellene. És szeretnék legalább gondolatban megálljt parancsolni az ürességnek, aminél nincs nagyobb veszély az isten képére teremtett ember számára.
origo.hu
Csurka Istvánnak mindenben túl korán volt igaza - az író-politikusra emlékeztek a Terror Háza Múzeumban
