Pelevin kristályvilága

IRODALOM

Szolzsenyicin világsikere után ma alighanem a negyvenes éveit taposó Viktor Pelevin a legolvasottabb orosz író Japántól Amerikáig. Nem ok nélkül. A brezsnyevi pangás korának gyermeke tüneményes képzelettel mutatja be hatalmas és rettenetes sorsokat termő szülőhazáját. „…ismerősnek tűnő, valójában sosem látott képek tűntek fel előtte: egy hatalmas, aranykupolák ezreivel koszorúzott és mintegy óriási kristálygömbben lebegő fehér város derengett fel, és ez a város – ezt Nyikolaj pontosan tudta – Oroszország volt”… – írja új könyve (Kristályvilág) címadó novellájában Pelevin. Ám tévedne, aki az ifjú – vagy tán már nem is olyan ifjú – szépíró fenegyerek műveiben a megszokott, szociografikusan cizellált és túláradó érzelmek szirupjával nyakon öntött Oroszország képét keresné e novellákban. Az író közege a Kafkán és Borgesen iskolázott képzelet világa, amely azonban öszszetéveszthetetlenül orosz. És ez a világ – ha már a szót kimondtuk, pontosítsuk is – nem a mindennapok helyszíneivel várja extravagáns figuráit, hanem idegen dimenziókkal, a lélek labirintusaival, álmok és tükrőződések tereivel, amelyek ugyan képzetesek, mégis hitelesek.
Az író mestere annak, hogy egy-két mondattal közeget teremtsen, s ebben biztos kézzel kalauzolja olvasóját. A címadó novella két kokainista kadéthőse – Pelevin maga is köztudottan önpusztító életet él –, akik azt a feladatot kapták (valamikor a tízes évek végén), hogy zárják le a város egy bizonyos útvonalát, épp arról tűnődik, hogy (egy jóslat értelmében) kezükben tartják az orosz „kristályvilág” sorsát, miközben az épp arra kószáló, raccsoló Leninről – az író nem nevezi meg a bolsevik vezért, de jól felismerhetően ábrázolja – tudomást sem vesznek. Az eset jól jellemzi Pelevin figuráit, akik egyrészt (elméletileg) jól ismerik a história rejtekútjait és tükröződéseit, ugyanakkor örökké elkerülik a maguk sorsát, mert nem a rideg és prózai mindennapok érdeklik őket, hanem azok égi mása, a világ káprázata és mámora. A Felső Világ dobja című novella két hősnője, Tánya és Mása azzal foglalkoznak, hogy az állami díjas sámánasszony, Tijmi segítségével rég lezuhant és szörnyethalt német berepülőpilótákat támasztanak életre, hogy – jó pénzért – feleségül adjanak hozzájuk orosz leányokat, mivel „most mindenki húz el Oroszországból. Négyezer dolcsiba kerül a házasság egy nyugati pasassal. De mi ötszázért megcsináljuk.”

A rekonstruktőr című novella egy bizonyos Sztejcuk „kutatásairól” számol be, aki a sztálini szörnyűségek titkainak nyomába eredt. A groteszk históriában Puskintól Sztálin féltucat hasonmásáig, Berijától Hruscsovig, föld alatti bunkerektől kivégzések láncolatáig számolatlan furcsaságba botlik a hüledező olvasó. A Mardongok című kiselbeszélésben ősi tibeti áldozati szertartások elegyülnek mai orosz szekták és prófétikus közösségek hóbortjaival. A Tarzanugrás című remeklésben pedig mintha Chamisso figurájának, az árnyékát elveszítő Peter Schlemilnek az esetét fordítaná át a maga hagymázosan orosz világába Viktor Pelevin.
Sosem látott terekbe, álombeli dimenziókba kalauzolja olvasóját az író. Néha viszont olyan kopáran hétköznapi, mégis bizarr szemszögből ábrázolt közegbe, amelyet a teremtő képzelet sugara világít meg, sőt időnként olyan gravitációjú utakon és völgyeken csetlik-botlik hőseivel (és olvasóival) az író, amelyek a népmesék és az ősmítoszok birodalmaival határosak.
(Viktor Pelevin: Kristályvilág. Fordította: Bratka László, József Attila Kör, Budapest, 2100 Ft.)