Ki vagyok én? – kérdezi magától a kanadai magyar lány, Viola. Gyermekkora ködbe vész, jelene esetleges, jövője bizonytalan. Keresi a múltját, a származását, az eredetét, a valaha volt családját. Barátnője és majdnem testvére (egy családban nőttek fel), Matyi nem töpreng ezen. Ő is kanadai magyar. Együtt jönnek Budapestre, hogy európai utazgatásaikon a magyar fővárost is útba ejtsék, ha már egyszer magyar gyökereik vannak. Itt akadnak össze két olasz férfival, a lezser Filippóval, aki újságíró, és Paolóval, a komoly özvegyemberrel, ügyvéddel. Ez a kiindulópontja András Ferenc új filmjének. A cím – A Szent Lőrinc-folyó lazacai – csak később lesz érthető. Azt tartják a kanadai nagy folyóról, hogy az árral szemben úsznak ott felfelé a lazacok, vissza azon az úton, amelyen lejutottak a tengerhez. Így úszik, jelképesen, szemben az árral, visszafelé az időben a két kanadai magyar is – de főleg Viola, aki aztán a végén éppúgy eltűnik az idő nagy, áradó folyamában, mint a lazacok a Szent Lőrinc-folyóban.
Addig azonban sok minden történik. Kialakulnak a párok: Filippo–Matyi, Paolo–Viola. Megismerkednek Budapesttel, a Gellért hullámfürdőtől a Gerbeaud cukrászdáig. Ellátogatnak Szentendrére egy kiállításra (Országh Lili képei valami különös affinitást ébresztenek Violában). Nem hagyják ki a Balatont, Tihanyt, a Halászbástyát, a Dohány utcai zsinagógát sem. Szép lassan, komótosan halad a történet, szabályos elbeszélő rendben. Semmi cifrázás, semmi különösebb művészkedés. Ez egy érzelmesnek mondható filmregény, szép helyszínekkel (jóval később majd szép olasz helyszínekkel is találkozunk, Rómában, Szicíliában), szép lányokkal, és csak ritkán kavar bele a szomorkás idillbe egy-két mellékszál, például hogy Paolónak van egy kislánya, és a sógornője, Valeria, nem közömbös a sógor iránt, vagy hogy Filippo – merő véletlenségből – nős. Hogy egy kis krimi is legyen, kiderül: Matyi valami zűrös gyémántcsempészési ügybe keveredett, és az is színezi az idillt, hogy a lányok eredetileg gazdag férjekre találni jöttek Európába. A két olasz úr nem ebbe a kategóriába tartozik. Így aztán, több-kevesebb bonyodalom és fordulat után – amelyekbe az is belefér, hogy Viola és Paolo komolyabban összejöjjenek – a nagy találkozásból nagy elválás lesz. A lazacok tulajdonképpen fölöslegesen úsztak föl a folyón (különösen szegény Matyi, akivel lezuhant a repülőgép, pedig már rátalált a dúsgazdag nagy Ő-re). Viola mégis megtalálja a lelki békéje egy részét, bár az igazi kérdésre – ki vagyok én? – azzal sem kap választ, hogy festeni kezd a szentendrei műteremben.
A hozott olasz anyagból dolgozó András Ferenc (írók, forgatókönyvírók: Enzo Lauretta, Stefano Millotto, utóbbiban harmadikként részt vesz a rendező is), akit a Veri az ördög a feleségét óta megkülönböztetett figyelemmel tart számon a szakma és a közönség, azt igyekezett meglátni és megmutatni az idei filmszemlén bemutatott új művében, hogy az élet gyakran kioltja a szándékokat, s helyettük az esetlegességekből teremti meg a sorsokat. Az azonosságtudat hézagaiban csapdák rejlenek, a múlt keresése nem mindig oldja meg a jelen gondjait, és az sem segít feltétlenül, ha magányba menekülünk, mert ott is csak önmagunkkal találkozunk. Filozofikus megközelítés; a XX. századi ember e kusza, zavaros, érthetetlen évszázadba vettetve vagy mindennek a felületén marad, vagy mindent mélyen átérez, átél. Egyik sem igazán jó, de mit lehet tenni?
A Szent Lőrinc-folyó lazacai terjedelmes film: 120 perc. Lassú, részletező – nem feltétlenül indokoltan, bár ehhez a sztorihoz talán illik ez a stílus. Hogy a gyors tempóhoz, az eseménydús 90 perces kalandfilmekhez szokott nézők hogyan fogadják, majd elválik.
(A Szent Lőrinc-folyó lazacai. Magyar film. Rendezte: András Ferenc. Főszereplők: Gregor Bernadett, Ónodi Eszter, Antonio Maria Magro, Enzo Rapisarda. Forgalmazza: Budapest Film.)
origo.hu
Meggyilkoltak egy 82 éves férfit, a saját budapesti lakásában
