Don Quijote és az írógépszalag

Azért mind közül mégiscsak a vasárnap a legöregebb nap. Talán még akkor öregedett meg, amikor az Úr őrajta megpihent, s ez fölöttébb valószínű, hiszen semmi sem igazít el abban a kérdésben, hogy végül meddig is pihent akkor az Úr, azon a hetedik napon.
Szóval, megöregedett már régen minden vasárnap – lassan, bottal jár, és beszél magában. Többnyire apróságokról, réges-régi történetekről, amelyek vagy megestek, vagy nem estek meg, az ilyesmi utóbb sohasem fontos, fantáziátlan ember, aki csak a tényeknek fogadott örök hűséget.
De még az ilyesféle ember is zavarban van, amikor becsoszog az öreg vasárnap.
Olyankor ugyanis odalesz minden jelenidőség. A barnára kopott fényképek társalogni kezdenek, a nyár végi napsütésben eldiskurálnak a temetők halottai, s a vasárnapi ebédekhez odaül az Idő is, elszí egy illatos virzsíniát, és amíg száll a füst, olyan örökkévalónak, nyugodalmasnak tűnik minden, akár a nagyapák ultipartijai odafönn az égben…
Egy ilyen öreg vasárnapon még az is megeshet, hogy az ember ellátogat egy régi áruházba, egy olyan régi áruházba, amelyről azt gondolná sok vendégszereplője az életnek, hogy már régen nincsen.
Hát ilyesféle áruház a Skála…
Ugye, ugye! Látom az arcokat, miközben olvassák a szót: „Skála”… Ugye, ugye, mennyire odaképzeltük ezt is az elmúlások és korszerűtlenségek közé, éppen mint a házbizalmit, a piros útlevelet, meg a hétfői adásszünetet.
Nos, a Skála túlélte valahogyan a „fejlődést” is, meg az ezredfordulót is. Itt maradt nekünk, mint valami fosszília, mint egy múzeum, amit szintúgy vasárnap keres fel az ember, vagy kíváncsiságból, vagy unalomból, vagy valamiféle homályos, idejétmúlt parancsnak engedelmeskedve, miszerint tudni kell valamit a múltról…
Kevesen lézengenek a Skálában, tétován, minden határozott cél nélkül, s leginkább a botra támaszkodó, öreg vasárnapot kerülgetik, aki mintha mondani akarna valamit, de aztán mégis inkább hagyja…
Igaz is, hát ugyan mit tudna mondani az öreg vasárnap? Titkos randevúkról mesélhetne odafönt a régi Tabánban, a Kereszt utcában, de ezt már csak Zórád Ernő bátyám értené, ő pedig éppen nincs a Skálában. S a titkos helyeken simuló halcsontokról, ördögien rafinált női fűzőkről, konflisok mélyén meglesett titkokról, háborúkba induló legényekről, kétharmadnyi ország elvesztéről, s az aztán jövő, büntetlenül hagyott szörnyű bűnökről szóló mesékre sem kapná fel a fejét senki…
Már ez a tétova bámészkodás is nagy és komoly teljesítmény manapság. Le is ül az öreg vasárnap egy padra, talán elszunyókál, vagy talán azon töpreng, hogy mit is keres ő itten… Itten, ahol gyors, erős, futkosó, célszerű, racionális, mindig mosolyogni akaró, de sohasem boldog keddé változott minden.
Igen.
Ezen töpreng az öreg vasárnap, amikor a Skála áruház emeletén lévő papirost és írószert árusító üzletben feltűnik egy úr…
Régi úr.
Egyenes tartású, elegáns, szép arcú, öreg férfi. Úgy szemre túl a hetvenen.
Nem tépelődik, nem töpreng, nem a jelenidejűség elől menekülni, nem is unatkozni jött ide. De még csak nem is emlékezni, s főképpen nem gúnyolódni. Olyan távol áll tőle a cinizmus, e mai korszellem, mint fölsejlő középkor jobbágyától a „carpe diem” parancsa…
Ki is nyitja szemét az öreg, botra támaszkodó vasárnap, s érdeklődéssel gyújt rá egy újabb virzsíniára, az Idő: ez az úr vásárolni jött…
Bizony, még a tétovák, a cinikusok is felfigyelnek egy pillanatra. Mintha Don Quijote lovagolt volna be a Skálába, hogy elégtételt vegyen mindenért.
Ám ez az úr nem ezért jött.
Határozottan, egyenes léptekkel, nemes tartással odament az elárusító- kisasszonyhoz, s ma már szinte ismeretlen természetességgel belenézett a szemébe.
– Jó napot kívánok! Egy írógépszalagot kérek.
Az elárusító-kisasszony úgy került bele egy igazi, férfias, nem mai dráma kellős közepébe, hogy halvány fogalma sem volt róla. Halvány fogalma sem volt semmiről. Így aztán mosolyogva, kifejezetten udvariasan, s kijelentésének súlyát nem érezve, így válaszolt:
– Jó napot! Írógépszalagot már nagyon régen nem tartunk…
Idő úr lepöccintette virzsíniájáról a hamut.
Az öreg vasárnap felállt a padról, és botjára támaszkodva figyelt.
Az elegáns, ősz lovag pedig belenézett mélyen a pillanatba. S a pillanat szemébe könny szökött, anynyira elszégyellte magát.
– Értem…
Aztán sarkon fordult, és elindult a mozgólépcső irányába.
Lefelé már hárman mentek: Idő úr, az öreg vasárnap és Don Quijote.
Nem beszélgettek.
De Idő úr körbekínálta a jóféle, illatos virzsíniát…