A honfoglalástól a Tarr Béla-filmekig

A napokban új lengyel színházak mutatkoztak be a Szkéné tizenhatodik mozgásszínház-találkozóján. Az eseményre Bába Krisztina is hazaérkezett Lengyelországból, aki a Varsói Magyar Kulturális Intézet élén két éve képviseli a magyar kultúrát. Bába Krisztinával az intézet szerepvállalásáról beszélgettünk.

Amagyar–lengyel mozgásszínház-találkozó miatt utazott haza Varsóból?
– Mindenképpen szerettem volna néhány szót szólni a Szkéné Színház és a pesti Lengyel Intézet közös tájékoztatóján a magyar színházak lengyelországi sikereiről, de közben szerveznem kellett itthonról a következő évi programjainkat is. Áprilisban kiadjuk Krasznahorkai László Sátántangóját lengyel nyelven, majd júliusban szervezünk egy Tarr Béla-filmhetet Cieszynben. Berlin és Budapest után Varsóban is megrendezzük az Eggerth Márta–Jan Kiepura-emlékkiállítást. Egy mértékadó lengyel kulturális folyóiratban szeretnénk megjelentetni tavasszal egy magyar számot, ennek az előkészítését is el kellett kezdenem. A hónap végén a budapesti Trafónak megfelelő kultikus helyen, Varsóban mutatkozik be az Artus Társulat a Káin kalapjával, közben hungarológiai konferenciát tartunk a krakkói, poznani, varsói egyetemek magyar tanszékvezetői részvételével.
– A régi lengyel–magyar barátság sajnos közhelynek tűnik. Mégis, mit gondolnak a mai lengyelek Magyarországról?
– Magam is gyakran kérdezem az átlagembereket odakint arról, hogy mi jut eszükbe a magyarokról. Legtöbbször a következő három válasz érkezik: az első a „lengyel– magyar: két jó barát”, a második a „csikós–gulyás–paprika” típusú hozzáállás, a harmadik természetesen a Balaton. És ez kevés, ennek a képnek a kiszélesítésén, színesítésén dolgozunk. Szerencsére sok lengyel segítőnk is van.
– Érezhető már az eredmény?
– Kertész Imre Nobel-díja nagyot lendített a magyar kultúra iránti érdeklődésen. A Sorstalanság még a díjazás előtt megjelent odakint, a lengyelek nagy érdeklődéssel fogadták az írót. Legutóbb Schilling Árpád a wroclawi Dialog nemzetközi színházi találkozón bemutatott előadása után felkérést kapott a Gombrowicz-év szervezőitől, hogy az évfordulós ünnepségsorozat lengyel díszelőadását rendezze meg. Hasonló a visszhangja Egressy Zoltán Portugál című darabjának is: a lengyel tévészínházban már többször ismételték, díjakkal jutalmazták, s a sikert érzékelve most a Duna Televízió talán megvásárolja a Portugál lengyel feldolgozását is.
– Miben más az Egressy-darab lengyel interpretációja?
– Tudja, a lengyelen érződik az ottani mentalitás, a költőiség, lágyság – a világ peremén élő emberek életét nagyobb érzékenységgel, szeretettel mutatja be a rendező.
– Milyen szerepet tölt be a varsói Magyar Intézet a lengyel kulturális életben?
– Minél szélesebb körben próbáljuk megismertetni a magyar irodalmat. Felolvasóesteket tartunk, folyóiratokban magyar irodalmi számokat jelentetünk meg, könyvtárat működtetünk. Képzőművészeti kiállításokat nyitunk meg, nemrégiben a magyar őstörténetről készítettünk hatalmas, részletes tárlatot. 2005-ben a magyar szecesszióról szeretnénk hasonlóan nagyszabású gyűjteményt bemutatni. Előadásokat szervezünk, meghívjuk a magyar színi élet legjavát, hazai szólistákat filharmonikus zenekarok magyar koncertjeire. Talán nagyképűen hangzik, de mi a magyar kultúrtörténet teljes spektrumát szeretnénk bemutatni, Tarr Bélától a honfoglalásig, az absztrakt művészeti megnyilvánulásoktól a vitathatatlan történelmi tényekig. Szalai Attila az igazgató, én a helyettese vagyok, érdeklődési területünknek köszönhetően igen jó a munkamegosztás kettőnk között. Ő a magyar történelemmel és kultúrtörténettel, a néprajzzal és hagyománnyal foglalkozik, én meg a kortárs művészettel, színházzal, irodalommal és zenével.
–Azt mondja, odaát is ismert a vidék–főváros problematika. Varsón kívül máshová is eljut a magyar kultúra?
– Ez egy 38 milliós ország. Tudatosan törekszünk arra, hogy egyre több városba eljussunk, akár Torunba, Sczecinbe – a tengerpartra, ahol júniusban magyar napokat rendezünk, jön Kertész, magyar klasszikusokat játszik az ottani filharmónia és vendégünk lesz a Téka vagy a Ghymes együttes. A magyar filmnapokra a Jadviga párnája rendezőjét, Deák Krisztinát várjuk.
– Tesznek azért is, hogy a lengyel kultúra átszivárogjon hozzánk?
– Ez nem munkaköri kötelessége a Magyar Intézet dolgozóinak. Ha azonban időm engedi, fordítok, publikálok magyar lapokban, hiszen számomra természetes, hogy míg a munkám során a magyar, otthonomban a lengyel kultúrát képviselem. Mindegyik csak gazdagítja az embert.
– A két ország közül melyikben nyitottabbak az emberek?
– Szerintem ez elég hasonló. Értelmiségi körökben különösen nagy az érdeklődés, nyitottak. Sajnos a rendszerváltozás környékén megnyílt lengyel piacok hatására a lengyel szó pejoratív felhangot kapott, a nyolcvanas években a lengyel sztrájkolókról is azt terjesztették, hogy lusták, azért nem dolgoznak. Szerencsére ezek a mellékzöngék mára eltűntek, most már könynyebb az építkezés, a kultúracsere.
– Két éve dolgozik az intézetnél. Milyen tervei vannak?
– Folytatom, amit elkezdtem. Az a hivatásom, hogy folyamatokat katalizáljak, embereket és intézményeket közelebb hozzak egymáshoz. Talán van is érzékem ahhoz, hogy kit kivel, vagy mivel érdemes megismertetnem. A Magyar Intézetnek köszönhetően barátságok alakultak; öröm látni, amikor hasonló gondolkodású alkotók találkoznak, megismerik egymást, és elindul valami.