Amerre a vaddisznók járnak

Még egy kicsit horvátozok, aztán ígérem, abbahagyom.
A szemtanú tiszteletére horvát kulturális estet tartottak, annak minden előre- látható következményével együtt, a Mokép pedig lábon megvette a filmet. Így kell ezt csinálni.
Lars von Trier viszont ideges. A Dogma keresztapja kapott egy békefilmes díjat, az ünnepélyes átadásra készített videoüzenetét meg szanaszéjjel cenzúrázták a szervezők. Von Trier leközölte a rendezői változatot a Screenben, a spanja szerint lehet, hogy visszaadják a díjat, a felterjesztők pedig nem értik, hogy mi a baja. Majd megértik, ha a dühös dán körberajzolja őket, amiben a gigantikus baleseti helyszínelésre emlékeztető Dogville kapcsán már szert tett némi rutinra. Tomuald Karmakar rendező is felkapta a vizet rendesen egy rendkívül kínos sajtótájékoztatón. Történt, hogy Nightsongs címmel készített egy filmet egy fiatal berlini házaspárról és a modern nagyvárosi kapcsolatokról, aminek megtekintése után szuicid hajlamú filmbarát ne álljon ablak mellé, de hát istenem, az élet nem csupa madárcsicsergés. Mire plénum előtt többen megkérdezték tőle, hogy miért csinált ennyire sötét és depressziós filmet, és ha már itt van, árulja már el azt is, hogy mi késztette arra, hogy a norvég Jon Fosse művét válassza alapanyagul. A válaszra, amely szerint a Nightsong a német filmművészet legszebb hagyományainak intellektuális vonulatát képviseli, spontán kacaj söpört végig a termen, mire Karmakar közölte, hogy a további ez irányú kérdéseket nem tekinti autentikusnak, a sajtó jelen lévő képviselői pedig bizonyára túl sok amerikai filmet néznek, ezért nem bírják a gyűrődést és nem értik a mozi lényegét. Erre újra kiröhögték, és mielőtt egymás édesanyjának verbális helyzetbe hozására került volna a sor, a szeánsz félbeszakadt. A kritikusok egyébként itt nem viccelnek. Kedvencem a spanyol kolléga, Oti Rodriguez Marchante, akit a Diario ABC küldött a frontra, és még a Screen is felkérte, hogy ossza meg véleményét az olvasókkal a versenyfilmekről. Nos, senor Marchante valószínűleg gyűlöli a filmművészetet en bloc, vagy egyszerűen csak depressziós, mint Karmakar, de tény, hogy eddig még mindenkinek elvette a kedvét további remekművek alkotásától. Na jó, az argentin neki is tetszett. Isten irgalmazzon minket attól, hogy a szeme elé kerüljön Fliegauf Benedek Dealer című filmje, mert az eddigi vetítések alatt sajnos sokan a lábukkal szavaztak, mint Honecker népe anno. Pedig a Dealer egy vizuális gyönyör, csak éppen kötélidegek kellenek hozzá. És az idei Berlinale a szokásos politikán kívül a meséről, a sztoriról, az elbeszélésről szól. És a trend is. Miki bácsira és a tanítványokra már a kutya sem kíváncsi, valakinek eszébe juthatna már, hogy Dobai Péterrel vagy Temesi Ferivel írasson magának forgatókönyvet, ha már a harmadik nagy látót, a magyar mágikus realista Nyírőt nem lehet feltámasztani. Nyírő onnan jutott eszembe, hogy volt itt egy nagyon szép spanyol film; a La vida que te espera (Az élet, amit remélsz), az egyik nagymester, Manuel Gutiérrez Aragón alkotása, ami az észak-spanyolországi hegyekben játszódott, és gyönyörűen keverte a mai paraszti létet a misztikummal. Annyira szép volt, hogy még a búvalbélelt honfitárs, senor Marchante is futni hagyta. (Két csillag, azaz fair.) További dalokról. A Berlinale Specialén vetítették a Process (folyamatot jelent, de filmkidolgozást is) című francia–angol filmet, Leigh gondolatkísérletét, Hohn Cale zenéjére. Bársonyos underground hosszú snittekkel, kevés dialógussal, Béatrice Dalle (igen, igen, Betty Blue) például nem is szól Guillaume Depardieu-höz (Gerard fia), a zene hozza a karaktereket. Hihetetlenül morbid atmoszféra, ez sem egy lampionos kerti mulatság, de magával ragadó. A dokumentum-szekcióban láthattuk a The Nomi Songot Andrew Horntól, felváltva színesben és fekete-fehérben, ami a zseniális énekesnek, Klaus Nominak állított méltó emléket. Nomi 1944-ben született Bajorországban Klaus Spender néven anyakönyvezve, hogy aztán a hetvenes évek egyik alternatív ikonjává váljon New Yorkban. Csodálatos kontratenor volt, aki new wave- vagy rockalapokra tetszés szerint hozta falzettben Saint-Saens Sámson és Delilahját, Donna Summertől az I feel Love-ot, vagy éppen Chubby Checker Come On Let’s Twist Againjét. Lemezeket tervezett David Bowie-nak és fehérre meszelt arccal vitte át a berlini Kabarét New Yorkba, mint egy szamuráj. Húsz éve halott, ő volt az AIDS egyik első áldozata.
A Hotel Marriot most a következőkről nevezetes: a Masters of Lights fotókiállítás (Austin–Cannes–Berlin) zenészekről és sztárokról, Lou Reedtől Madonnáig, a művek a helyszínen leakaszthatók a falról 1510 euróért (a tízest tényleg nem értem), lefényképezték Jack Nicholsont egy ablakban, és itt lakott Ónodi Eszter, akiért még szoríthatunk a Shooting Starts (a filmművészet új csillagai) versenyben, mert valóban megérdemli.