Zarándokok: kilógnak, belógnak, kilépnek, belépnek; elgondolkodnak, intenek, botlanak, térdelnek, kémlelnek – Vancsó Zoltán alanyai egyszerűen „ott vannak”; állandó mozgásban: esetlen mozdulatuk úgy rögzül, akár régi rómaiaké Pompejiben. Képei azt sugallják, hogy az emberek „csak úgy”, mellékesen kerültek a képmezőbe, mintha a fotográfus csak beléjük botlott volna, ám éppen ez az: Vancsó Zoltán művészetében a mellékesnek tűnő mozzanaton van a hangsúly.
„A Kisvancsó az utóbbi években kinőtte magát, a magyar fotográfia öregjei közé sorolhatjuk” – bólint Eifert János a fiatal művész felé, s hozzáteszi: Vancsó Zoltán olyan emberi pillanatokat, mélységeket rögzít, amelyre nagyon kevés fotográfus képes. És milyen igaz: az MVM Galériában kiállított művek egyszerre ironikusak és tiszteletet sugárzóak. Iróniájuk nem sértő, Vancsó ugyanis belülről ironizál, részt vesz az aktusban, megért és csodálkozik. Hiányzik belőle a kor hűvös gúnya.
A tárlaton 1997 és 2003 között elkapott szempillanatok: Zakopanéból, Márianosztráról, Medjugorjéből, Csíksomlyóról, Fatimából, Siracusából és Lourdes-ból. Valamiféle főhajtás a tiszta szívű zarándokok előtt, és keserédes mosoly a már-már bálványimádattá lett istenhit felett, amelyben a bazársorokon árult kegytárgyak fontosabbak a lélek erejénél, és igen, Istennél.
Vancsó Zoltán nem csal, nem cselez, csak exponál. Ő maga mindehhez csak annyit fűz: „Szerintem egyszerűen csak kíváncsi vagyok.”
Fotóhónap 2004.
