Szertartásjáték, színésztársalgó

Bizony az időjárás nem fogadta kegyeibe a színházi találkozót. Nincs az a vásárias utcai forgatag Pécs főterén és sétálóutcáiban, mint a tavalyi 40 fokos kánikulában volt. A „népek” visszavonultak a színháztermekbe, és mi tagadás, a sűrűn kínálkozó vendéglőkbe. De azért az előadások zsúfolt házakkal mennek, s a főtérre szakadó eső ellenére is üldögélnek néhányan a könyvheti sátor széles ponyvája alatt, hogy a pódiumon zajló könyvbemutatókat hallgassák. A vásárlók jó részét viszont elriasztotta a nyakukba szakadó eső. Nem így a Tettényi Szabadtéri Színpadon zajló Szarvassá változott fiú előadásának társulatát és zsúfolt közönségét. Vidnyánszky Attila beregszászi színészei hősiesen állták a sarat, majdhogynem szó szerint, s a mozdulatlan közönség előtt végigjátszották a görög tragédiákat és az idők ködéből népballadákat idéző, archaikus mozgásszínházi előadást. A közönség szinte törzsi áhítattal vett részt a jelképekkel dúsított csodaszép szertartásjátékban.
A Színésztársalgó címen futó programban olyan neves művészeket faggatnak, mint Kulka János, Bodrogi Gyula, Hegedűs D. Géza, Molnár Piroska. A kortárs magyar dráma nyílt fórum felolvasószínházában frissen íródott darabokkal ismertetik meg a közönséget, s az sem elvetélt program, hogy a Fregatt étterem konyhájában neves színészek főzik méretes kondérban kedvenc ételüket; tegnap épp Keveházi Gábor Kossuth-díjas táncművész-koreográfus kakaspörköltje volt műsoron.
A meglehetősen borsos jegyárak ellenére (átlag 3500 forint) a pécsiek zsúfolásig töltötték a termeket, a „szakma” nagyszámú képviselete, határon innen és túl, persze meghívottként vett részt a fesztiválon, és részben ő érte van a találkozó: lemérni, megmérettetni, hol is tart színjátszásunk 2004-ben. Az versenyprogramban szereplő előadások közül az Új Színház Roberto Zuccóját és a Krétakör Siráj-produkcióját már méltattuk lapunk hasábjain. A Nemzeti Színház Csiky Gergely-produkciója, a Buborékok Jordán Tamás rendezésében szórakoztató, populáris előadás; Udvaros Dorottya és Blaskó Péter elemében van, játékuk sodrást ad a bohózati fordulatoknak. Ám a túlkarikírozás vagy épp a zsenge teljesítmény okán a többi szereplő jócskán egyenetlen alakításai miatt a nézőtérről kijövet a pillanatnyi derültség elpukkan, mint a buborék.
Az Újvidéki Színház Via Italia-ján látni a fiatal rendező, Mezei Kinga tehetségének nyomát. A Domonkos István műveiből készült színpadi adaptációt (dramaturg: Gyarmati Kata) balladás ihletésű epizódfűzérré fűzte föl a rendező; az atmoszféra teremtésben oroszlánrésze van Mezei Szilárd megrendítő zenéjének. A háború dúlta Magyarkanizsán máig pusztít a borzalom, a lelkekben és a kietlen valóságban egyaránt: hátramaradt bomba robbantja föl az egyik fiatal lányt. A falusi környezetet metaforikusan megidéző díszlet, a lepusztult szürke házfalak közti meredély, ame-lyen le-föl kúsznak, csúsznak a kietlen, jövőtlen világban kóválygó kamaszok (Mezei Kinga munkája), a misztikus fények (Szőllősi László), hozzájárulnak az előadás költőiségéhez. Csak épp egy jó szöveg, egy ökonomikusan szerkesztő dramaturg, egy kemény kézzel komponáló rendező hiányzik. Az előadás széteső, unalmas, hosszadalmas, aránytalanul komponált és nem elég célratörő. Kár a részletszépségekben gazdag momentumokért; a rendező sajnos beérte lírai fölvillanásokkal, csak éppen koherens előadás nem született a keze nyomán.