Kávéház, hadd nyissam ki ajtód

Szívesen oszlatom a sztereotípiákat a kávéházakkal kapcsolatban – vallja Saly Noémi irodalomtörténész, aki december 2-án, csütörtökön este hat órától a Várostudás Kollégium soros előadója lesz a Budapesti Műszaki Egyetem Kozma László előadótermében. Ilyen közhely a kávéház és az irodalom szimbiózisa is: miközben a millennium idején ötszáz kávéház szerepelt az akkor nyolcszázezer lelkes főváros címtárában, csupán nyolc-tíz olyan volt közöttük, amely írókról híresült el. Nemcsak a polgárság használta ezt az intézményt, hanem az iparosságtól az arisztokráciáig minden városi réteg – bár az utóbbiak inkább különtermekbe, szeparékba vonultak. De volt ellenpélda is: az egyik Odescalch-herceg például a József körúti MIÉNK kávéházba járt, mert ott (közel lévén a nyomdászok székháza) a teljes nyugat-európai szocialista sajtó megtalálható volt – őt pedig ez is érdekelte.
Saly Noémi neves íróink – Krúdy Gyula, Szép Ernő, Molnár Ferenc – tanulmányozása felől érkezett el ehhez a témához. Azért épp a New York kávéházat állítja előadásának középpontjába, mert mint cseppben a tenger, az egész művelődéstörténeti jelenség remekül illusztrálható rajta. A New York nemcsak írói révén érdemel figyelmet, de itt ringott a magyar filmszakma bölcsője is: ide járt Kertész Mihály; itt üldögélt óriás szivarokkal a szájában a húszéves Korda Sándor. A kávésoknak érdekük volt hírességeket beszoktatni üzletükbe – a fizetésképtelen bohémeket aztán a már akkor is sznobériára hajlamos polgári közönség „tartotta el”, ha sikerült megteremteni a kulturális nívó és az anyagi megtérülés kényes egyensúlyát. Az egyszerű kávéházak mellett már a XIX. században kialakult a zenés kávéház, a XX. század elején pedig a café-restaurant műfaja is. A magyar dzsessz születését is itt érhetjük tetten: a pesti kávéházakban az opera- és operettrészletek, magyar nóták és keringők mellett a cigányzenekarok már 1906-ban ragtime-ot, cakewalkot is játszottak. A több száz zenés kávéház és vendéglő pedig nem mellékesen ennyiszer hat-nyolc zenész családját tartotta el polgári színvonalon.
A kávéház iránt azért is érdeklődik a kutató, mert társasági intézményt, közösségi igényeket kielégítő, törvényekkel és szokásjoggal szentesített tartós struktúrát lát benne. A budapesti kávéházak fénykorát a gazdagon burjánzó egyleti élet is jellemezte, amely épp ilyen félnyilvános tereket kívánt. Gyakoriak voltak a szakmák szerinti törzsasztalok: volt a művészeknek, de volt a fiákereseknek, a taxisofőröknek, sőt a boncmestereknek is. Az MTK-pályánál működő régi Hungária kávéház például villamoskalauzok és katonatisztek törzshelyének számított. A kávéház szociális funkciót is betöltött, hiszen a mainál sokkal rosszabbak voltak a lakáskörülmények. Fűtés, világítás, sajtó dukált egy kávé vagy egy pohár szódavíz áráért. 1948–49-ig még a háborúk, gazdasági válságok sem tudták kitörölni a városból a kávéházakat – utána viszont a politikai hatalom tudatosan megtette: a kommunisták szívből utálták. Volt rá okuk: Európában az összes polgári forradalom a kávéházakból indult (míg az összes diktatúra a kocsmából).
Saly Noémi a XXI. századi újraéledés jeleit annak tulajdonítja, hogy ismét kezd kialakulni a polgári normalitás. Ez a kávéház persze már nem lesz ugyanaz, mint régen, de a társadalmi igény nem változott: a személyes kapcsolatok iránti vágy az internet korában is feltör, sőt. S máris itt a legbudapestibb mutáció: a nyáréjszakai kávézók a bontásra ítélt erzsébetvárosi háztömbökben…