Nincs még Budapest-mítosz

Budapest sorsa – mondjon akárki akármit – nemzeti ügy. Ezt ismerte fel a Millenniumi Intézet, amikor a Mindentudás Egyetemével együttműködve szakmai előadás-sorozatot indított a magyar fővárost leginkább érintő kérdésekről és kihívásokról. A helyszín a jól ismert Kozma László-előadóterem a Műegyetemen; s mint Rubovszky Rita intézetvezető elmondta: a havonta sorra kerülő szeánszok a legkülönbözőbb témákban tárgyalják Budapest kilátásait.
A bevezető előadásban Lukovich Tamás, a Magyar Urbanisztikai Társaság alelnöke mondta el gondolatait a városok versenyéről, az ezredelő városépítészeti dilemmáiról. Úgy látja, a városok lényege több ezer éves történetük alatt nem változott: amellett, hogy az emberi kultúra foglalatai, az anyagi javak és szolgáltatások, valamint a gondolatok és eszmék cseréjének kitüntetett, sokszor megszentelt helyei is. Az információs forradalom azonban olyan dinamizmust, alkalmazkodást és tudást igényel a városlakóktól, amely minden tekintetben próbára teszi őket. Ma sokkal nehezebb az asszociációs világban is tervezni, hiszen a szimbólumok nem állandók, nem közösek többé.
A városok öldöklővé vált versenyében a nemzetközi referencia megszerzésének ma már szinte egyedüli módja annak bizonyítása, hogy az adott város képes-e jelentős, látványos megarendezvényeket vonzani. Ezenkívül a sikeres városoknak igazi – történelmi és kortárs – egyéniségekre is szükségük van ahhoz, hogy eladják imázsukat. Lukovich szerint Kertész Imre Nobel-díja például felért egy jobb hitelbesorolással. Az információs forradalom antidemokratikus fejleménye, hogy a hatalommal rendelkező csoportok a telekommunikáció segítségével a városi tér és használata felett növekvő ellenőrzést gyakorolnak, miközben új fizikai és elektronikus „gettók” jönnek létre.
Budapestnek már most temérdek látható és láthatatlan versenytársa van szerte Európában. Bátor és kreatív projektek kellenek tehát a főváros sikeres fejlesztéséhez, amelyek „lenyomatot” hagynak nemcsak a város szövetén, de a nemzetközi turizmus térképén is. Meglepőnek tűnhet azoknak az attrakcióknak a sora, amelyek ezt Budapesttel valamilyen mértékben megteszik: a Sziget, a Száztagú Cigányzenekar, a Szoborpark Múzeum, mely a kommunista diktatúra emlékműveit őrzi, a Terror Háza, a Millenáris Park, a Budapesti Tavaszi Fesztivál és az ecseri piac. Egyelőre nem több – véli Lukovich. A Budapest-mítosz még várat magára, pedig van miből „gyúrni”. Ha Bécstől csenne, jobb kiadású szecessziós város lehetne (gondolhatunk Lechner Ödönre, Róth Miksára, Kós Ká-
rolyra, Csontváryra vagy a Zsolnay-porcelánra). De remekül építhet a zenére is (Liszt, Bartók, Kodály, Dohnányi minden nehézség nélkül „értékesíthető”), beleértve a népzenét, a komolyzenét, az operettet, a cigányzenét és a kortárs könnyűzenét, illetve a dzsesszt. Az is valóságos csoda, hogy Budapesten egymással párhuzamosan közel egytucatnyi építészeti hagyomány alakult ki a pasaréti Bauhaustól a belvárosi szecessziós palotákon át, Kós Károly budai, kispesti és állatkerti munkásságáig. Ám egzotikumánál fogva még a századfordulós szegénység is érdekes lehet a nemzetközi turizmus szemszögéből. Lukovich Tamás szerint Budapestnek civilizációsan kell kitalálnia önmagát, megteremtve a maga kulturális imázsát, ami nélkül a nagyvárosok versenyében nem lesz képes felkerülni a tőke, a kultúra, a turizmus és a befektetések világtérképére.
A Várostudás Kollégiuma következő előadását Saly Noémi irodalomtörténész tartja december 2-án Kávéház, hadd nyissam ki ajtód… címmel, a legendás New York Kávéházat állítva a középpontba.