A varsói felkelés évfordulóján

Hatalmas, világra szóló ünnepségeken elevenítették föl tavaly a normandiai partszállás emlékét a hatvanadik évforduló alkalmából. Érdemes föllapozni a hazai és külföldi történelemkönyveket is, hogy mi módon jelennek meg a mi Európánk második világháborús eseményei, múltunk tragikus fordulatai, mert szembetűnő az aránytalanság: a mi térfelünkön gyakran csupán fehér folt látható, legfeljebb a Vörös Hadsereg előrenyomulását követhetjük.
Nekünk, közép-európaiaknak nem szabad elfelejteni a varsói felkelést és tanulságait. 1944. augusztus 1-jén azért robbant ki a felkelés, hogy a lengyelek felszabadítsák fővárosukat. Ám másképpen történt, mint Párizsban. Hiába közeledett a németek megszállta Varsóhoz az antifasiszta koalíció hatalmas hadserege, a kommunista diktátornak eszében sem volt, hogy a lengyel felkelők segítségére siessen. Neki az volt az érdeke, hogy a háború után ne legyen szabad Lengyelország, hogy a németek számoljanak le a lengyelekkel. Sztálin ördögi játékot játszott szövetségeseivel, napokon át úgy tett, mintha valaminő jelentéktelen csetepatéról lett volna szó. Az angolok és az amerikaiak pedig egészen augusztus végéig el sem ismerték formálisan szövetségesüknek a lengyel honi hadsereget, így a fogságba esett lengyelek százait-ezreit minden további nélkül lemészárolták a németek. Több mint két hónapig tartott a hősi harc, a lengyelek végül kapituláltak, a németek pedig földig rombolták Varsót.
Két totalitarizmus borzalmas harapófogójában kétségbeesett akcióra vállalkozott a föld alatti lengyel állam. Máig számosan vitatják, érdemes volt-e vállalni ezt az óriási áldozatot, nem volt-e felelőtlenség kirobbantani a felkelést. Ne keressünk egyértelmű választ erre a kérdésre. Inkább a tanulságokon gondolkozzunk el, hiszen Közép-Európa 1944. augusztus 1. utáni sorsának is jelképe lehet ez a felkelés. Ha rajtam múlnék, közös emléknapunkká nyilvánítanám.