Hazafelé a Muzsikás

A Muzsikás: kazetták és lemezek az egykor volt gimnáziumi kollégiumban, később az egyetemi albérletekben. Dalok vizsgák utáni estéken. A betyárnóta és az Azt gondoltam, eső esik… És Éri Péter somogyi furulyaszava. Muzsikást hallgatni ma olyan, mint hazajárni.

Háromnapos nyári fesztivált indított csütörtökökön a Művészetek Palotája Hazafelé címmel, az elnevezést a Muzsikástól kölcsönözték, amelynek azonos című albumát a száz legjobb világzenei album közt tartják számon. A nyitókoncertet csütörtökön a Muzsikás adta, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem megtelt. Megtelt, mert a Muzsikás nem vesztett erejéből, sőt, a koncerten újra bebizonyították, hogy helyük a magyar kultúrtörténetben örök.
Hát igen. És Muzsikást hallgatni most is, mint mindig, olyan, mint hazajárni; ha belekezdenek a szászcsávásiba vagy a dunántúli ugrósba, megérint az otthon szaga. Illatok, rég belénk ivódott ízek ezek, amelyek nélkül az ember már-már kifosztva érzi magát. Hamar Dániel, Éri Péter, Porteleki László és Sipos Mihály vendégeket ezúttal is hívott. Hozták a magyarpalatkaiakat, mert, mint Hamar mondja, az a harminc esztendővel ezelőtt meghallott vajdakamarási nagybőgőszó egy életre szól, s életre szól Porteleki László barátsága is a palatkaiakkal, akik prímásnak is hívták őt oda; át, Erdélybe, haza. A mai prímás, az ifjabbik Kodoba itt volt, de itt voltak az öregek is, vérből zenéltek, és vérből táncoltak, mert máshogy nem lehet.
Hazafelé kísért a vendég Szokolai Dongó Balázs dudaszava, a bajsza alatt mindig mosolygós Havasréti Pál tekerőlantja, de leginkább Petrás Mária énekhangja. Ahogy énekelt, az impozáns hangversenyteremben megérezhettük, hogy napkelet messzebb napnyugatnál, hogy Klézse és Lészped, Külsőrekecsin és Pusztina meszszebb van, mint Párizs vagy New York. Nem miattuk: miattunk. Petrás Mária énekelt, valahonnan egészen távolról, aztán közelebb engedtük, köréje gyűltünk, és néztük, néztük szelíden. Ha kellően engedtünk büszkeségünkből, talán be is fogadtuk. Miközben énekelt, Sipos Mihály és Hamar Dániel tekintetét kerestem. Úgy tűnt, ők is nyelik befelé a könnyeket.
Erdély, körül van kerítve – húzzák még a hajnalit. A Muzsikás él. Pedig harminc év nagy idő. De a fontos dolgok nem változnak. A zene marad. A hosszúfurulya-szó, a hegedű, a brácsa, a bőgő marad. Marad a gardon, de marad a duda is. A tekerőlant és a tárogató is. A Muzsikás marad. Megvár, és mindig hazakísér.
(Hazafelé – a Muzsikás koncertje a Művészetek Palotájában. 2006. július 13., 19.30.)