A nyelv támadása: vérontás

Átéléssel énekeljük a Szózatot a Székelyföldön, de felmerül a kérdés, melyik hazának legyünk rendületlenül hívei – fogalmazta meg az erdélyi magyarság legfájóbb problémáját Beder Tibor, a Julianus Alapítvány elnöke a csíkszeredai református templomban szombaton. – Mert az a haza – folytatta Beder –, amelyben lakunk, nem adja meg nemzetiségi jogainkat, a másik pedig ellenünk szavazott két éve. A nacionalizmus ott kezdődik, ha valakit idegesít a másik anyanyelve. Friss felmérés szerint a megkérdezett kolozsvári egyetemi hallgatókat elönti a düh, amikor a tömegközlekedési járműveken magyarul szólal meg valaki. Az anyanyelv olyan csoda – idézte az elnök Sütő Andrást –, mint az élet: könynyű megsemmisíteni, de lehetetlen művileg létrehozni. Ezért mondhatjuk, hogy bárki anyanyelvének bántalmazása: vérontás.
E ködös szombaton olyasmi történt a zsúfolásig megtelt csíkszeredai református templomban, ami minden vérontással, jogtiprással és reményvesztéssel szögesen ellentétes: az erdélyi civil kurázsi tüntette ki a kisebbségi és anyaországi civil értékmentő buzgalmat. A Julianus-díj-kiosztás ünnepsége, az idén a tizenötödik alkalommal, megrázó volt és felrázó egyben. Olyan emberek részesültek a kitüntetésben, akik a 2006-os esztendőben nagy hangsúlyt kapott székelyföldi önrendelkezés ügyében, az erdélyi magyarság kulturális értékeinek védelmében tevékenyen részt vállaltak. Eva Maria Barki jogász, aki a kommunizmus időszakában kiharcolta, hogy az osztrák hatóságok ne fordítsák vissza a határról az erdélyi menekülteket és a délszláv háború „szökevényeit”. Segítségére továbbra is szükség lesz – mondta csíkszeredai ünnepi beszédében Eva Maria Barki –, mivel az uniós csatlakozással még nehezebb lesz a helyzet Romániában. Úgy vélekedett, ma hiányzik a bátorság az igazsághoz és a joghoz – márpedig a jogokért mindennap és minden órában harcolni kell, hogy a magyarságot egyesíteni lehessen.
A Julianus Alapítvány díjazta továbbá Csapó Józsefet, a Székely Nemzeti Tanács volt elnökét, aki a székelyföldi autonómiatervezet kidolgozásának kovásza; a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem két oktatóját: Kovács Lehelt és Hantz Pétert, valamint Bodó Barnát. Kovács Lehel dacos tapsvihart kiváltva megemlékezett arról, hogy a román sajtóban fő hír volt: a magyarok Csíkszeredában kitüntetik azt a két adjunktus, akiket a románok kirúgtak az egyetemről. És etnikai konfliktusként próbálják beállítani akcióikat, holott románok is részt vesznek benne. Az az igazság, mutatott rá Kovács, hogy vannak intoleráns románok és vannak janicsár magyarok is. Ezekkel kell harcolni, mert ahogy Julianus barát idejében is, ma jönnek az új tatárok. Az alapítvány kitüntette a félig román, de egészen román öntudatú, Sepsiszentgyörgyön élő Dan Manolachescut is, aki Európa autonóm közösségeit tanulmányozva ma Erdélyben népszerűsíti az önrendelkezés eszméjét. Végül elismerésben részesült a szombathelyi Kovács Jenő útépítő mérnök, valamint munkatársai: Arthofer József, Biky Gábor, Bolfán Zoltán, Gróf László (posztumusz), Iváncsics István, Kiss Margit, Máté László, Tóth Ildikó, Tóthné Temesi Kinga, Tóth Tibor és Szakály Péter, akik (sajnos) egyedülálló módon járják a kevéssé ismert erdélyi szórványvidékeket több mint egy évtizede, és nem csupán dokumentálják a halálos veszedelemben forgó öreg Árpád-kori templomokat, térdre rogyott kastélyokat, házalapba hordott magyar sírköveket, elfedett tömegsírokat, hanem tesznek is értük. Letakarítják a szószékeken növő bodzafákat, kiráncigálják a tavakba süllyesztett emlékműveket, könyvkiadást támogatnak, segélyeket visznek. Az ő tevékenységük szép válasz a 2004-es népszavazás utáni csüggedtségre. S bár igaza van Beder Tibornak abban, hogy az anyaországi többség nyugalmát megdöbbentő módon nem rendítette meg ez a döntés, az ausztriai, a székely, a kolozsvári, a szentgyörgyi román és a szombathelyi példa cáfolat arra is, hogy az egységes magyar nemzet története véget ért volna.