Találó illusztráció vagy testet öltött zene? Iskolás öntvény vagy káprázatos szerénység műremeke, a bartóki szellem értő tolmácsolása? Zsuráfszky Zoltán Budapest Táncegyüttese és a Hollerung Gábor dirigálta Budafoki Dohnányi Zenekar közös produkciójáról nem könnyű mindezt eldönteni. Szeretnénk végre eszeveszetten örülni, várjuk a soha viszsza nem térő előadások eksztázisát, s szeretnénk azt hinni, hogy Bartókra csak így, sehogy máshogy nem lehet táncot koreografálni – de valami visszaránt. A Makrokozmosz, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabra írt táncköltemény hol szorosan rácsavarodik ihlető művére, szép szimbiózisban együtt lélegzik vele, hol messze távolodik tőle.
Merész kísérleteknek voltunk fül- és szemtanúi vasárnap este a Jövő Háza Teátrumban, amelyek – mint azt Hollerung Gábor is hangsúlyozta bevezetőjében – a „folklórhoz”, a magyar népi muzsikához és tánckultúrához kínáltak újabb és újabb aspektusokat. Hollerung megemlítette, a magyarság számára rendkívül fontos ugyan a folklór, sokszor mégsem gondoljuk végig a hozzá való viszonyunkat. Liszt II. magyar rapszódiája a Rajkó Zenekar pátosszal teli, pompás előadásában és Kodály Galántai táncok című munkája a Dohnányi Zenekar, illetve a Rajkó közös, rendhagyó interpretációjában (Hollerung utóbbit salto mortalénak titulálta, de soha rosszabb halálugrást) ezt a gondolkodást serkentette, magas színvonalon, lelkesítően.
Valójában az előadás második része volt salto mortale, méghozzá négy tételben: Bartók 1936-ban komponált zenéjére, a XX. század egyik forradalmára („Nem ismerek ennél vallásosabb zenét”, így méltatta Bernstein) néptáncra épülő koreográfiát szerezni nem veszélytelen vállalkozás. A legnagyobb lehetőség és az életfogytiglani rabság veszélye rejlik benne. Túlságosan kézenfekvő tánccal kihüvelyezni azt, ami „népi” Bartókban, ezért a koreográfusnak erőt kell vennie magán, ha nem akar tanárszerepben tetszelegni. (Hogy népzenében milyen kiváló forráskutatások születtek, arra jó példa a szinte lábujjhegyen megtartott emlékév kiemelkedő műsora, a Jánosi Együttes tavaly tavaszi bemutatója.) Egyszersmind nagy kihívás Bartókot testben elbeszélni. De az ötlet nagyszerű, és igen fontos lenne, hogy a magyar néptáncot fundamentumnak tekintő táncszínházak elszántabban vállalják ezt a rögös, de az oly sokat idézett forrásokhoz visszakanyarodó bartóki út megpróbáltatásait.
Zsuráfszky Zoltán, aki soha nem idegenkedett kortárs mozgásművészettel társítani a néptáncot, amit több kiváló műve igazol, cseppet sem tanárkodott, nem magyarázkodott a Makrokozmoszban – de úgy tetszik, elég vadság sem volt benne a méltó absztrakcióhoz. Ezüstös leplek alatt éledező-vonagló táncosokkal indít az első tétel, akik valósággal kinőnek a hangokból; a semmiből való teremtés képei ezek – talán ez a jelenet simul a leginkább Bartókhoz. Aztán a koreográfus Kárpát-medencei magyar, román, szláv, cigány táncokból tallózva, hol gyermekjátékok, hol csárdások, hol mutatványos férfitáncok elemeit felhasználva és újraszerkesztve, esetenként önidézeteket alkalmazva, nagy önmérséklettel és megmásíthatatlan dísztelenséggel viszi át táncosait a további tételek túlpartjára. Lelkiismeretes, formatisztelőn formátlan, olykor kissé akadémikus munka lett a Makrokozmosz táncos megmutatása, amelyből esetenként hiányzott a bartóki szabadesés és ambivalencia bátorsága és e zene rettenetes kozmikus intimitása. Nincs mese, több halálugrásra kellene vállalkoznunk.
(Aspektusok. Vezényelt: Hollerung Gábor. Koreográfus: Zsuráfszky Zoltán. Jövő Háza Teátrum, január 7.)
origo.hu
Több fa is az útra vagy házakra dőlt Veszprém vármegyében
