Lélek nélkül nincs muzsika

Roberto Abbado vezényelte a világ egyik legjobb kamarazenekarát, a minneapolisi Saint Paul Chamber Orchestrát hétfő este a Zeneakadémián. A világjáró karmesterrel a zenekari próba után beszélgettünk arról, hogyan lett mérnök helyett muzsikus, miért dolgozik szívesen a virtuózokból álló, amerikai kamarazenekarral, és hogy lélek nélkül nincs igazi zene.

Mit hozott magával méltán híres, olaszországi zenészcsaládjából?
– Gyermekkoromban otthon állandóan zenét hallgattunk, nagyapám hegedűművész volt, egy tizenkét tagú, kis vonószenekart vezetett Milánóban, akikkel örökösen olasz barokk muzsikát játszatott. Apám zongoristaként a milánói konzervatórium igazgatója volt, nagybátyámat, a dirigens Claudio Abbadót pedig nem kell bemutatnom. Hiába szólt folyton nálunk a zene, én mégsem akartam muzsikus lenni, a mechanika és az elektronika érdekelt. Tizenöt éves koromban aztán eljött a kedvező alkalom; idős szolfézstanárom, aki Carl Orff módszere szerint tanított a konzervatóriumban, év végén megkérdezte, volna-e kedvem elvezényelni a gyerekzenekar és kórus koncertjét. Mondtam, fogalmam sincs róla, hogy kell ezt csinálni, mire kijelentette, ó, hát ez nagyon egyszerű, a négyütemesnél így csinálsz, és mutatta: egy-kettő-három-négy, a három ütemesnél pedig így: egy-kettő-három. Megtartottam hát az első zenekari próbámat a gyerekekkel, ami valóságos sokként hatott rám. Úgy éreztem, a világ legszebb élményével gazdagodtam. Egyenesen transzba estem utána, éjszaka nem tudtam aludni, és eldöntöttem, hogy a zenének szentelem az életemet. Először zongorázni tanultam – voltaképp azért, mert könnyűnek találtam –, ma is játszom. Aztán rövidesen jött a vezénylés.
– Ön a világ legnagyobb zenei centrumaiban dirigál, a legjobb zenekarokkal dolgozik, miért választotta épp a minneapolisi Saint Paul Chamber Orchestrát, ahol legtöbb idejét tölti?
– A zenekart új módszer szerint vezetjük, hatan vagyunk a nagyvilágból a kamarazenekar állandó partnerei, de egyikünk sem művészeti vezető, voltaképp együtt, egyfajta testület egyenrangú tagjaiként vállaljuk a művészi arculat alakítását, szellemi irányítását. Pierre-Laurent Aimard például mint zongoraművész lép föl, Joshua Bell hegedűművészként nem vezényli a zenekart, hanem játszik velük, és eközben irányítja őket, jómagam pedig dirigálok. Így nagyobb a zenekar szabadsága. Igen érdekes és színes például a repertoár, ugyanis nemcsak zenekari, hanem kamarazenekari műveket is játszanak; sok kamarakoncertet adnak, például Pierre-Laurent Aimard-ral Alban Berg vagy Ligeti György alkotásait. Egyébként azért döntöttem úgy, hogy velük dolgozom, mert nagyon szeretem a nyitottságukat és a rugalmasságukat. Hét éve kezdődött az együttműködésünk, és a múlt évadban lettem állandó művészi partnerük. Tavaly tavasz óta, amikor is három hétig Lisztet és Mozartot játszottunk, megkérdeztem a trombitásokat, akarnak-e az új típusú helyett régi, mechanikus trombitával játszani, igent mondtak; megvásároltuk a hangszereket, kipróbálták, és nagyon megszerették őket, azóta ezeket használják. Jó okkal, mert például a barokk tymbal hangja sokkal élénkebb, a pianónál sokkal simulékonyabb, könnyedebb, a mezzoforte, a forte, a forte fortissimo esetében pedig jóval agresszívabb a hangzása, de mégsem túl hangos; épp olyan, amilyennek a Haydn-, Mozart-, Beethoven-művek esetében lennie kell. Gondolhatja, milyen fontos ez a Beethoven-kompozíciók heroizmusának interpretálásában.
– Apropó, miért választott Beethoven-ciklust mostani, közép-európai turnéjuk műsorának?
– Novemberben végigjátszottuk Beethoven összes szimfóniáit és zongoraversenyeit Lars Vogt közreműködésével, aki a budapesti koncerten a C-dúr versenyművet adja elő. De nemcsak azért, mert a „csomagunkban” volt, hanem mert úgy véltem, ezen a közép-európai turnén az e földön született, alkotott zeneszerzőnagyságoktól kell választanom a műveket: így került sor az osztrák Haydnra, a Bécsben élő Beethovenre, Magyarországon pedig e mellé Ligeti György Ramifications című kompozíciójára. Másutt Schönberget is játszunk.
– Mit gondol, agyoncivilizált, steril és túlracionalizált korunkban van-e még a régi időkhöz fogható tere a komoly zenének?
– Sajnos, világszerte egyre kevésbé. De sok kivétel is van. San Franciscónak például fantasztikus közönsége van, Minneapolisnak és Minnesotának hasonlóképpen, e két város két zenekara összevetve naponta ad koncertet egy kétezer férőhelyes teremben. A Saint Paul Chamber Orchestra Minneapolisban heti háromszor játssza ugyanazt a programot, ami igen nagy dolog. Bostonnak ugyancsak roppant érdeklődő közönsége van. Európában városa válogatja. Milánóban már csak a Scala miatt is nagy a publikum tábora, Firenzében viszont, bármilyen jó zenekar is van, gyengébb a közönség.
– Napjainkban sokan viszik el a koncertezést a túlzott, egyoldalú racionalizálás irányába, és kevésbé adnak az érzelmek, a hangulatok kifejezésére. Ön viszont, amint a próbán tapasztaltam, épp a drámaiság, a kifinomult érzelmek megszólaltatására törekszik. Hogyan vélekedik a racionalizálás tendenciájáról?
– Teljesen igaza van. Persze a mű interpretálásában éppoly fontos a racionális fölépítés, mint az érzelmi árnyalás. Most volt Toscanini születésének száznegyvenedik évfordulója, nála például egységbe forrt a racionalitás, az áttekinthetőség, valamint a melegség és a személyesség. Ugyanakkor nagyon is modern volt. A zene művészet, ami eszközként szolgál bizonyos gondolatok, érzelmek kifejezésére; az ember lelkileg komplex lény, a muzsikusnak árnyaltan kell a lélek világát tükröznie.