Alászálló városképek

Két estére elegendő műélvezetet sűrített egyetlen gigászi bemutatóba Zsuráfszky Zoltán az idei táncfórum nyitó előadásán, ami jó, mert a nézőnek gazdaságosabb, és nem igazán jó, mert lelki szemeink belefáradtak, míg végignosztalgiáztuk a kérészéletű birodalmat.

Lehetett volna egy hagyományosabb táncesténk monumentális színpadképekkel, sokszereplős, „kavalkádos” koreográfiákkal a Monarchia jegyében; és egy másik, még ennél is hagyományosabb esténk játékosabb kedvű, nagyobb igényű, de korlátozottabb mozgásterű darabok egyvelegével, amelyeknél inkább csak ürügy és közeg a Monarchia.
Mindenesetre az elmúlt hosszú években ez volt az első néptáncszínházi darab, amelyben táncos, koreográfus, rendező meglepő mértékletességgel és jó ízléssel nyúlt a nagyhoz, a sokhoz, a nyüzsgőhöz. A Monarchia – Népek tánczai című előadás kevésbé találhatott volna közhelyesebb tárgyat és életérzést, de kevésbé valósíthatta volna meg mindezt közhelymentesebben és szócséplés nélkül, mint ahogy a Budapest Táncegyüttes és a Honvéd Táncszínház szereplői, alkotói tették.
A kiegyezés 140. évfordulójára készített tabló, az előadás első felvonása a magyar csárdásokon, az osztrák Schuplatteren, a morva verbunkon és polkán, a bécsi keringőn, a palotáson, a gorál, a szlovák, a román táncokon át a legkisebb népek rítusaiig felöleli a Monarchia báli műveltségét. A kétszintes színpadon a történelmi Magyarország századfordulós képeslapjai lifteznek föl-alá, a viseletek pompásak és aprólékosan kidolgozottak, ahogy minden lépés és gesztus is. Zsuráfszkyt nem a Monarchia-gondolat tragikus oldala foglalkoztatja, most nem mélyfilozófiát ad, hanem egy-egy remekbe szabott miniesszét a nemzeti karakterekről. A táncosok pedig a soknyelvűség soha vissza nem térő élményét: nem mindennapos úgy mozogni a pesti deszkákon, hogy ha a hegylakó gorálok táncnyelvét beszélik, akkor megelevenedjen, mondjuk, a Szepesség erdővilága; ha pedig bécsi báltermek eleganciáját idézik meg az előadók, gondos, de diszkrét bemutatót kapjunk a táncos etikettből. Nem beszélve az első felvonás csúcspontjáról, a hucul és a cigány pár, valamint az ortodox zsidó férfiak álomszerű, torokszorító táncáról.
Enciklopédikus igény, ismeretterjesztő szándék, nagy műgond és szinte emberfeletti táncos teljesítmény jellemzi Zsuráfszky Monarchia-tablóját. Persze, fáj az ember szíve, még talán meg is könnyez egy-egy alászálló régi városképet vagy ma már csak színpadon megmutatható népet és csak ott végigtáncolható-végigdalolható néptáncot – e szívfájdalomért van az egész előadás. Kár, hogy nem maradhattunk magunkra ezzel az összképpel. Az alkotók talán szerették volna megmutatni, hogy ebben a témakörben bonyolultabb, kifinomultabb megoldásokra is képesek. Munkácsy-, Szinyei Merse-, Izsó Miklós-, Csontváry-ikonokra, siralomházas betyárra, majálisozókra, táncoló parasztokra, cédrustáncra komponáltak jobb és hevenyészettebb darabokat a második felvonásban, afféle lazább, alkalmibb antológiát – kihajtva a szuszt is a lelkiismeretesen küzdő táncosokból.
Nem kétséges, bolond mindenki, aki túlélte Ferenc Jóskát, Európa legelső gentlemanjét, forradalmunk legázolóját, hazánk idomárát és gyarapítóját (hogy e gyarapodással később legyen mit vesztenünk). Hiszen az ő idejében regény volt minden, a Monarchia bukása óta viszont nincs többé igazi sercli, és a déli sörcsapolásnak sincs kozmikus jelentősége – dohog Krúdy, a mesebeli császárság nagy metafizikusa. Hogy mi dolgozott, erjedt ebben a nagy kuktában, mielőtt szétrobbant volna, milyen nemzeti gyűlöletek feszültek titokban egymásnak, hogyan gyorsult föl korszakában a népi kultúra pusztulása, arról nem beszél Zsuráfszky Zoltán és tánckara. De ami szóba kerül, az szépségében és rontatlan teljességében talán még letaglózóbb.
Igazi haláltánc.
(Monarchia – Népek tánczai. Budapest Táncegyüttes–Honvéd Táncszínház. Rendező-koreográfus: Zsuráfszky Zoltán. Művészetek Palotája, április 19.)