Hurrikánok csöndje

T Á N C

Nem túl érzéki, nem is túlságosan hamvas nő Sara Baras, mégis kiveri a víz az embert, amikor színpadra lép. Pedig se combok csókja, se csókok combja: nem izzanak föl narancsillatú, gitárpengetős andalúziai alkonyok, és nem kergetőznek édes-bús Garcia Lorca-verssorok sem fejünkben, amikor Baras egymagában, két vendégtáncosával vagy tánckarával kísérve ejti ámulatból ámulatba budapesti közönségét. Akár tébolyult nősziromként forog, akár minden neszt elfojtva, az idegeket pattanásig feszítve áll megdermedve, azt teszi, amire csak az úgynevezett legnagyobbak képesek: mindent megszüntet maga körül. Felbontja, elmossa, szétzúzza a nem tánc, a nem flamenco világát, hogy amikor kitántorgunk a színházból, a Soroksári utat sem ismerjük föl.
A 7. Táncfórumon bemutatott Sabores (Ízek) című darab puritán táncgasztronómia: minden lecsupaszított; a színpad, a táncosok ruházata, a dramaturgia nem engedi elvonni a figyelmet arról, amit a táncosnő mindvégig lankadatlan szenvedéllyel kutat. Nincsenek történetek, sem tematikus álegységek, kartáncok is alig: hol Sara Baras, hol pedig két vendége, José Serrano és Luis Ortega lélegzetelállító szólóműveit láthatjuk, amelyek valójában nyílt színi meditációk. Méghozzá önmarcangoló, az én és a flamenco gyökereiig leásó, feszült töprengések, amelyeknek láthatóan óriási a tétjük. Minden ízében modern, személyes és problematikus kortárs tánc a barasi mozgásvilág – nem fodros-bodrosban, hanem testhez tapadó dresszben bemutatva.
„A flamenco arra kényszerít, hogy megmutasd személyiségedet” – nyilatkozta egy interjúban Sara Baras, aki Herkules oszlopainál, az andalúziai Cádizban született, és aki manapság Spanyolország egyik legfőbb flamencoexportőrének számít. A díva mellesleg mesterien használja a médiát: forgatott filmekben – köztük Carlos Saura Ibériájában és a Mission Impossible 2-ben –, televíziós műsorokban, modellkedett divatbemutatókon, szerepelt bugyireklámokban. Kritikusai pedig rendre azzal vádolják, hogy olyan női flamencofigura, aki a tömegek álmát testesíti meg.
Ha az a tűz, derű és érett bölcsesség a tömegek álma, amely Sara Baras izmaiban munkál, akkor magam is velük álmodok. Minden mozdulatával a határokat kísérti meg, próbálgatja a flamencót, meddig lehet elmenni általa; amikor kell, lábai alatt szétforgácsolódik a színpad, máskor pedig hosszú percekig nem tudni, melyik ártalmatlan tapsból vagy szelíd kézfodrozódásból robban ki újra Baras, a finom és bonyolult nőállat táncszenvedélye.
Nem flamencovihar, hanem
-hurrikán, amit előad – vélekedik róla a londoni The Guardian. Ám Sara Baras hurrikánjánál talán sokkal izgalmasabb a csöndje: a súlyos és fojtogató másodpercek, amelyek mindarról vallanak, ami már innen és túl van az eltáncolhatón.
(Sabores. Ballet Flamenco Sara Baras. Rendezte: Sara Baras. Művészetek Palotája, április 20.)