Ördög a csűrdöngölőben

T Á N C

Nincs igazuk azoknak, akik szerint vérlázító, hogy a magyar néptáncszínház egyik legerősebb, legtalálékonyabb művészcsoportját, a csíki Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest az idén sem találták méltónak arra, hogy megmutatkozhasson a táncháztalálkozón. Legyen ez a rendezők meg az örök bérletet birtokló szereplők dilemmája. Miért ne maradjon „melléksodor” az, aminek a honi néptánckultusz szellemében éppen „fősodornak”, élő példatárnak kellene lennie? Miért volna elviselhetetlen, hogy a székely táncosoknak valósággal el kell osonniuk az év legjelentősebb néptáncrendezvénye mellett, miközben Egerben vagy Siófokon, netán a budai Hagyományok Házában a közönség nem akarja leengedni őket a színpadról? Jól tudjuk, a közönség sem tévedhetetlen.
De legalább nem nő össze, ami nem tartozik össze! Elképzelhető, hogy számos hazai színpadon furcsán hatna az a frissesség és derű, amely áthatja a Hargita táncegyüttes előadásait. Múlt pénteken Góbé virtus című bemutatójukon a Hagyományok Háza mindenesetre szokás szerint olyannyira megtelt, hogy az állóhelyek is elfogytak. A közhelyes, fináléjellegű kezdés és az előadásmód helyenkénti gyalulatlansága ellenére a Hargita szokott formáját hozta: a székely táncok anyanyelvi szintű tudását olykor irodalmi bőségű szókinccsel, ötlet- és poénparádét minden esztétizáló önmutogatás vagy túlhajtott néprajzi önigazolás nélkül. Annak biztosítékát, hogy érdemes táncban gondolkodni és lélegezni.
„Mindenki olyat álmodik, amilyen esze van” – mondja a szót csíki módra csűrő-csavaró narrátor, aki a táncetűdöket tréfás-bölcs előadásával ragasztja egymáshoz – régi cigánymuzsikusokról, hajdanvolt közösségekről, a messze földön híres csűrdöngölő lépéseiről, történelméről anekdotázva. Nagy igazság ez, amelynek népi szürrealizmusát fékevesztetten bontja ki Orza Calin koreográfus, a népi mozgás- és tárgykultúrát a farsang pogány vadságához és karneváli felfordulásához méltón bolondítva meg. Embernagyságú demizsonok pörögnek a színen, a pálinkásüvegekből csodás hangszer lesz, amelyen megszólal a verbunk. A minden táncon átszaladó ördög elijeszthető a szalonnázóbicskával (micsoda tartás és évszázados gyakorlat van ebben az egyetlen mozdulatban!) vagy alaposan megtáncoltatható, a parasztasszonyok csúf bajszot hordanak, a kocsmai verekedés halottairól pedig gúnyos sírfelirattal emlékeznek meg. A dramaturgia hol a népmesék, hol a székely viccek észjárását követi, hol semmit sem: egyszerű, konzervatív szerkezetben, visszafogott kellékhasználattal a Hargita percek alatt eléri, hogy a közönség egyszerre gyönyörködjön és a hasát fogva nevessen. Nos, éppen ez az, amire ma igen kevés magyar néptáncegyüttes képes.
Erő, ügyesség, természetes jókedv, leleményesség: ezek a hamisítatlan csűrdöngölő ismérvei – tudjuk meg a narrátortól, aki az előadás végén hurkapálcás EU-zászlót tűz a madárijesztő mellényzsebébe. Hogy azért összenőjön, ami valóban összetartozik. Nem olyan bonyolult dolgok ezek. Jó minden évben megnézni a Hargita táncegyüttes előadását, mert legalább tisztában leszünk azzal, hogy mit veszítünk. Évről évre.
(Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes: Góbé virtus. Koreográfus: Orza Calin. Hagyományok Háza, március 30.)